Robert Clay bányamérnök és Dél-Amerika fullasztó dzsungeleiben dolgozik. A háta mögött azonban egy sokkalta veszélyesebb életet tudhat: zsoldosként mindig a legjobban fizető megbízók szolgálatában állt. Clay beleszeret a bánya dúsgazdag tulajdonosának lányába, és vetélytársával együtt egy véres forradalom forgatagának kellős közepébe sodródnak…
Részlet a könyvből:
„Villamos lámpásainak körzetében oly tisztán látszott a yacht, mintha fehér vászonra vetített kép lett volna. Tisztán látta fehér födélzetét, ragyogó sárgarézkorlátjait, kényelmes kosárfonású székeit és tarka párnáit, a karcsú árbocokat és a kötélzet hálóját. Milyen könnyű dolga is van némely embernek! Mint a mesebeli királyfi a hétmérföldes csizmájában, úgy járja a világot. Ha Langham Alice másnap elutazik Valenciából, Clay nem mehet utána. Őneki megvan a maga kötelessége és felelőssége; őneki azt kell tenni, amit más ember ráparancsol.
Ez a Fortunatus herceg ellenben csak a horgonyt szedeti föl és rögtön Alice nyomába eredhetett, abban a tudatban, hogy szívesen látják, bárhol találkozik Alice-szal. Ez bántotta Clayt legjobban, mert tudta, hogy férfiak nem utaznak hölgyek után egyik világrészből a másikba, ha nem számíthatnak arra, hogy örömmel fogadják őket. Clay visszaképzelte magát abba az időbe, amikor kisfiú volt, – amikor édesatyja egy elveszett ügyért küzdött a harcmezőn, édesanyja pedig ott tanított a Pikes Peak árnyékos fái alatt álló kicsi iskolában.
Visszagondolt annak az időnek a szegénységére, arra a siralmas, kétségbeejtő szegénységre, amely csaknem szégyenletes volt már; majd arra az időre, mikor mint otthontalan árva fiú New-Orleansból a Fokföldre vitorlázott. Elgondolta, hogy a matematikust, akinek szellemét a bostoni tanítónőtől örökölte, hogy elnyomta benne később a katona, az apai örökség, amely Dél-Afrikából elsodorta őt a madagaszkári, egyiptomi és algíri gerillaharcokba. Oly nyughatatlan élet volt ez, mint a tengeri hínáré a sziklán. De amint visszagondolt ekképpen a nyomorúságos kezdetre s utána eszébe tűntek későbbi sikerei, megkönnyebbülten sóhajtott föl, elűzte lelkéből a csüggedést és végigsétált a verandán.
Közben föltekintett a dombra, az alacsony fedeles bungalowra és körülötte a pálmalevelekre, amelyek oly mozdulatlanul rajzolódtak az égre, mintha bádogból lettek volna mintázva. Ő építette azt a házat. Ő építette Alice számára. Ahol a fény, mintha csillag lett volna, kiragyogott a sötét tömegből, ott volt Alice ablaka. S a ház mögött emelkedett az öt hegyszál, a vaskesztyűs óriási kéz bütykői, amely ökölbe szorulva fenyegette a nyöszörgő tengert. Clay keblét gyermekes, bolondos büszkeség dagasztotta, mikor a nagy bányák felé tekintett, amelyeket ő fedezett föl és ő nyitott meg, s a vashegyekre, amelyek összetörtek keze érintésére.”