A brit titkosszolgálat izgalmas mesterkedései zajlanak Indiáért és Ázsia belső területeiért.
A főhős, Kim egy ír katona és egy indiai dajkalány törvényes gyermeke, egyszerre európai és indiai, s egyszerre képes megérteni a brit és az indiai mentalitást. Kim gyerekesen naiv és utcakölyökhöz illően dörzsölt, de később sokat utazik és tanul. Végül a rejtőzködés, a cselekvés és a blöffölés bátor mestereként az angol titkosszolgálat segítségére lesz…
Részlet a könyvből:
„Kimnek megvolt a véleménye a bűbájosságról; amit eddig hallott róla, abban nem bízott. Mikor kamasszá cseperedett, megtanulta elkerülni a hittérítőket és a komoly külsejű embereket, akik megkérdezték, hogy kicsoda és mit csinál. Mert Kim semmiben sem vitte valami sokra. Igaz, hogy ismerte a fallal kerített Lahore városát, a Delhi-kaputól egészen a legkülsőbb sáncárokig. Egy gyékényen árult olyan emberekkel, kik különösebb életet éltek, mint amilyenről Harun al Rasid álmodott, így az ő élete is olyan regényes lett, mint az Ezeregy éjszaka meséi, de a hittérítők, meg a jótékony egyesületek titkárai nem látták be ennek fenséges szépségeit. A városon végig az Egészvilág-kis-barátjának hívták, mivel kicsiny és fürge volt, elegáns ifjak részére igen gyakran éjjeli megbízatásokat végzett a népes háztetőkön. Persze, ármány volt a dologban, jól tudta, hiszen minden rosszat ismert, amióta csak beszélni tudott, de ezt a játékot önmagáért szerette. Szeretett lopva bujkálni a sötét árkokon és utcákon, felkapaszkodni ereszcsatornákon, mindent látni és hallani és hanyatt-homlok futkosni tetőről-tetőre a sötétség titokzatos leple alatt. Voltak aztán szent férfiak, deres fejű fakírok, akikkel egészen bizalmas volt; üdvözölte őket, mikor visszatértek a koldulásból és falatozott az ételükből, ha senki sem látta. Az asszony, aki gondját viselte, könnyes szemmel erősködött, hogy Kimnek európai ruhát kellene viselnie, nadrágot, inget, kalapot. Kim úgy találta, könnyebb hindu ruhába bújni, mikor különféle dolgokat végez. Az egyik előkelő fiatalember – az, akit a földrengéskor holtan találtak a kút fenekén – egyszer egy teljes hindu öltözetet adott neki, egy szegény sorsú utcai fiú ruháját. Kim egy titkos helyre rejtette, néhány gerenda alá Nila Ram szérűjén, túl a pandzsábi főtörvényszék épületén, hol az illatos deodar szálfák száradnak. Ha dolga akadt, vagy vigalom járta valahol, felöltötte ruháját és virradatkor tért vissza a verandára, holtra fáradtan. Néha volt mit enni a háznál, de gyakrabban nem. Így ismét elment hazulról, hogy bennszülött barátainál falatozzék.
Miközben sarkával az ágyún dobolt, fölnézett – a csöpp Chota Lallal és Abdullahhal, a cukorkaárus fiával játszott -, hogy egy-egy sértő megjegyzést mondjon a bennszülött rendőrnek, ki a múzeum előtt hosszú sor cipőt őrzött. A hatalmas pandzsábi türelmesen vigyorgott; régóta ismerte Kimet. Ismerte a vízhordó is, ki kecskebőr tömlőjéből éppen vizet locsolgatott a száraz útra. Ismerte Jawahir Singh is, a múzeum ácsa, ki éppen új csomagoló ládákon dolgozott. Ismerte a közelben mindenki, kivéve a vidéki parasztokat, kik a Csodaházba igyekeztek, hogy megbámulják a dolgokat, amiket az emberek ebben az országban és másutt készítettek.”