A kötet egyfajta lélekrajz, amely a „vékony cérnán lebegés” állapotát írja le. Azt, amikor az érzelmek vajúdása felhagy, és a lélek kiürül, céltalanná válik a létezés. A fájdalmakat elbírni: ez a létezés bizonysága. Az önsajnálat bénít, megsemmisít. Az elaléltságból, bénultságból, akarattalanságból a kiút, önerőnk megtalálása. Mint az argonauták, meg kell küzdjünk önmagunkkal, felül kell kerekedjünk gyengeségeinken. Az érzések elvesztése elementárisabb csapás, mint maga a fájdalom. Szenvedésünk hittétele annak, hogy emberségünket őrizzük a világ felszínességétől. Sikamló jéghártya alá rejtjük önmagunk. A hártya vékony, átlátszó. Alatta szív dobog. Szüntelen.
Részlet a verseskötetből:
ÉGBE MERÜLVE
Hívtalak.
A pocsolyában sárba mállott,
fagyos fekete-sárga levelek.
Észrevétlen lépdelsz
egy távoli táj ködös éjjelén.
Az ismeretlen, sötétkabátos férfi
összecsuklik a sarki bolt előtt.
Stetson kalapja az útra gurul.
Irattáskája hangtalan koppan
a járda törött erezetén.
Életünk beteljesületlenül
ér véget.
Megbánás sóhaja kereng a légben.
Angyalszárny suhint
a hűvös fényáradatban.
Siető léptek hangokkal keverednek.
Valaki újraélesztéssel próbálkozik.
Az út végén felvillan
a mentőautó lüktető fénye,
szirénája éket hasít az alkonyati csendbe.
Elfordulunk. Hagyjuk,
hogy gyógyító szavaink
kimondatlanok maradjanak.
Megjátsszuk, hogy semmire sem emlékezünk.
Büszkeség, bosszú gátolja tetteink.
Torokszorító az üzenetközvetítő sípszója utáni csend.
A földre rogyott férfi
átöleli életének megoldatlan titkát
a pillanatban, amint lelke könyörtelen egyértelműséggel
elmerül a hanyatló ég
szürkülő medrébe.
Mondd, miért?”