Alboin longobárd király arra kényszeríti feleségét, Rosamundát, hogy az édesapja koponyájából készült serlegből igyék. A királynő később kegyetlen bosszút áll férjén, apja gyilkosán, akinek kezéből nemsokára ki is hull az uralkodói vasjogar…
A történelmi regény a Vi. századba, a magyar föld történetének alig ismert, de annál izgalmasabb „sötét” korszakába viszi vissza az olvasóit. A Duna-Tisza vidékének új, barbár urai a longobárdok és gepidák, akik a bizánci császár pórázán rángatva egymást irtják, miközben mögöttük már ott készülődik utódjuk, az avarság, akik elől Itáliába kell menekülniük.
Részlet a könyvből:
„A fiú tizenhat éves lehetett. Nyúlánk teste kissé előregörnyedt a mén hátán. Ezüstözött bőrsisakja alól bronzosan csillogó, hosszú szőke haj hullámzott az álláig. A ló ezüstberakásos zablája elárulta a fiatal lovas előkelő származását. Az oldalát rajnai fegyverkovácsok műhelyében damaszkolt kard díszítette, egyéb fegyvert nem viselt.
A régi római város, Scarabantia felől lovagolt délkeletre, a folyó felé. Tavaszi reggel volt. A nap rőtarany sugarai már friss faleveleket érleltek az ágakon. A mocsár fölött két hófehéren tündöklő kócsag húzott át lassú szárnycsapással. Távolabb, délre, beleveszve a kékes fényű párázatba, nagyszámú juhnyáj gomolygott a zöld mezőben.
A fiú mögött hasonló korú lovas ügetett barna, hosszú szőrű lován. Nem viselt sisakot. Barna haja a homloka közepén kétfelé volt választva, és az arcán csaknem a szájáig csüngött alá. Nyaka és tarkója csupaszra nyírtan villogott a napsütésben. Ő is lenből készült és színes csíkokkal átszőtt, bő ruhát viselt, a lábán bőrszíjakkal összefűzött, hasított tetejű bőrsarut. Mindkettőjükön szűk nadrág feszült, amely fölé lábszárközépig fehér gyapjúharisnyát húztak. A derekukon aranyövet hordtak ezüstcsattal. A kísérőnek nem volt díszes sem a kardja, sem lovának szerszáma, de az oldalán jól megmunkált íjat viselt.
Oldaláról még bőrtegez is alálógott, oda-odaütődve a ló horpaszához. Bőrpajzsán umbok, vagyis vas pajzsdudorok fényesedtek.”