Jenő, a Csavart szaltó főszereplője váratlanul belecsöppen egy mai nagyváros forgatagába, úgy kell kiúsznia belőle, úgy kell elsajátítania életünk mozzanatait, a legkisebbtől a legnagyobbig, a legalantasabbtól a legmagasztosabbig. Története igazi beavatási regény, Jenő olyan kalandok során érik saját karakterré, amelyek bármelyikünkkel megesnének, de amelyeket mi nem láthatunk olyan éles fényben, olyan friss, elfogulatlan szemmel, mint ő, aki először szembesül a világgal. Tanítói, mesterei egészen köznapi figurák, egy postás, egy hentes, egy sírkőfaragó vagy épp egy rezesbandában cintányérozó lány. Célja pedig nem más, mint amit mindannyian keresünk.
A Kegyetlen rekviem zeneszerző-elbeszélőjének élete is bonyolult fordulatot vesz, míg a fia elvesztése felett érzett őszinte gyásztól saját életének és pályájának kételyein át eljut a lopás gondolatáig. Arcok kísértik, és lassan már azt sem tudja, melyik az övé, melyik elvesztett fiáé, melyik a kirabolt baráté. Vesz egy nagy levegőt, és megpróbál kiúszni a középszerűségből, amely körülveszi.
Részlet a könyvből:
„Igen, határozottan úgy érzem magamat, mint akinek (nevessenek, ha akarnak, az avas fogalmazáson) megnémult a lelke. És nincs semmiféle egyezményes jelbeszéd, amellyel szóra lehetne bírni. Üdvös lenne kitalálni egyszer a süketnéma lelkek érintkezését megkönnyítő jelrendszert, mert azt gyanítom, nem állok egyedül a gondommal.
Bárki joggal mondhatja, mit szóljon akkor az úgymond „egyszerű ember” (ez a nekem egyébként meglehetősen ellenszenves kitalálmány, ez a puszta séma), vagyis mit szóljon az, akinek semmi más kilátása hangulatai, érzelmei kifejezésére, mint hogy ferdén vagy egyenesen hajtja be a csavart, sok aprót vagy egyetlen hatalmasat csap kalapácsával a szög fejére? Az ilyen okoskodók nem mondanak hülyeséget, de megvan az a hibájuk, hogy szeretik leegyszerűsíteni a dolgokat.
Ráadásul majdnem mindig balul sül el, ha megpróbálok valakit beavatni nevetséges titkaimba. Nincs itt semmi látnivaló, mutogatnivaló, az az igazság. Unalmasan és feltűnésmentesen szürkültem bele mostani állapotomba. Se harsonák, se újságcikkek, csak a kicsit koszos, levakarhatatlan csend, amely már egész burkolatot vont körém.
Megint azon kapom magam, hogy dramatizálom a helyzetemet, pedig épp az az őrjítő, hogy nincs benne semmi, de semmi drámai. Néha már úgy érzem, hogy emiatt a sok elmélkedés miatt vagyok olyan tehetetlen. Az összegubancolódott gondolatok gúzsba kötnek, nem mozdulhatok egy tapodtat sem. Mert mire cselekvésre kerülne a sor, már rég belefáradtam és belefásultam a gondolkodásba, régesrég nem érdekel az, amin annyit töprengtem. Idejekorán kiégnek ötleteim, ezek a silány lámpakörték.”
A KÉT CSAVART SZALTÓ KÖNYV LETÖLTÉSE