” 1. A férfi az ágyban
Kevés az ideje. Alig egy hónap. És semmit sem tehet. Sérült a teste, és tudja, hogy a saját erejéből többé nem mozdíthatja.
Az orvosok győzködték, hogy majd meggyógyul. Sokáig fog tartani, mondogatták. Türelmesnek kell lennie.
Türelem, ízlelgette a szót. Hiszen emberfia nála türelmesebb nem lehet. De mire megy vele? Kevés az idő.
Csak nyugalom. Semmi kapkodás.
Nem engedheti meg, hogy olyan érzések kerítsék hatalmába, amelyeket, úgy hitte, már régesrég elfelejtett.
Behunyta a szemét.
Ki lesz az éjszakai ügyeletes? Hisztérikus Karin, aki a saját hangszintjénél egy oktávval magasabban sipákol, mert fő
a jó kedély? Vagy az az ostoba diák, aki az éjszakai munkával szándékozik biztosítani az életre való felkészülés anyagi feltételeit? Te jóisten…
Halkan dúdolni kezdett egy régi dalt.
Következik tehát még egy elpocsékolt éjszaka. És az elpocsékolható éjszakák száma egyre csökken. Ez járt a fejében miközben tovább énekelt, egyre inkább belefeledkezve a dalba.
Korbácsütésként érte a nővér rikácsoló köszönése. Szépjóestét! Örvend, hogy a kedves betegnek nótázni van kedve, de a legtöbben ilyenkor már alszanak. Kissé késő van, nem gondolja? Dehogynem, felelte a férfi nyugodtan, anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna. Nagyon késő van.”