Két magyar író, Zádorfalvi Dezső és Váradi Árpád együtt túrázik. Egyikük Miskolcról, a másik Varsóból érkezik a Keleti Beszkidekbe, a II. világháború egyik utolsó, legvéresebb csatája, az eperjes-duklai hadművelet helyszínére, a Dukla-szoroshoz, a Halálvölgybe.
Tábortüzet gyújtanak. Beszélgetésükre sorra élednének fel az ott elesett és 1944. szeptember 9-én jeltelen, közös tömegsírba temetett katonák: egy német, egy ukrán.
Az Árpád sugallatára reinkarnálódó katonák felidézik a háború előtti múltjukat, békés családi életüket, iskoláikat, szerelmeket.
Részlet a könyvből:
„– Október végén temettük el ott a férjemet és a másik két orvost. A végzet úgy rendezte, hogy mindenszentekre legyen kiért gyertyát gyújtani.
– Most is a sírhoz jöttek?
– Délelőtt ott voltunk. Az idén a lányom kórházi ügyelete miatt nem jöhetünk november elsején.
– Magára maradt a hadikórházban?
– Mondhatnám így is, mert egyetlen beosztottam egy orvosnövendék volt, olyasféle korú, mint maguk. Utolsó éves egyetemistaként jött ki a frontra. Szolgált velünk egy ostravai műtősnő is, egyedül csak ő hozott magával cseppnyi sebészeti tapasztalatot. Utánpótlást hetek múltán kaptunk. Október végétől besegített a szovjet alakulattól egy öregecske doktor és két ukrán szanitéc. Ezután is éjjel-nappal dolgoztunk.
– Bocsásson meg, doktornő, de egy ilyen finomvonású asszonyról nehéz elképzelni…
– Ugyan kérem… Észre sem vettem a fáradságot. Különben akkor tanultam meg káromkodni is.
– Maga? káromkodni?
– Én, én, a szép fiatal, törékeny lány… Igen, ott, a pislákoló, kormos petróleumlámpánál, a tábori műtőben, a hadikórház sátra alatt a férjem mellett. Vagyis a férjemtől. – A tágra kerekedett szemek láttán az asszony érzi, hogy többet is kellene mondania a háborút talán csak regényekből, filmekből ismerő magyaroknak.
– Tudja, kérem, nincs az a sebész katonaorvos, aki nem szitkozódik, ha kényszerű döntéseket kell hoznia. A magunkfajta doktor vereséget szenved, amikor szeme előtt pokoli kínokkal vérben, szennyben reszkető, vonagló öt ember közül ki kell választania azt az egyet, az egyetlen egyet, akit megmenthet. A másik négyre nincs ideje, azok addigra elvéreznek. A férjem mellett meg kellett tanulnom, hogyan kell ilyenkor határozni. Ott tanultam meg azt is,
hogy nem a halál szörnyű, a haldoklás a rettenetes. Káromkodni is megtanultam, amikor ütközet után a haldoklók közül ki kellett választanom az életre szánt katonát.”