„Szív Ernő a Tisza nagyságára gondolt, és nem őrült meg, nem ment el az esze, mámoros állapotban sem volt, mindössze némi kedvetlenség ült a lelkén, meg fronthatás gyötörte, s ezért most a Tiszát, ezt a decemberszürke, hallgatag folyót kicsinek, jelentéktelennek és kifejezetten unalmasnak látta.
Nem is értette, hogyan lehetett róla verset írni. Hogyan lehet egy ilyen folyóban öngyilkosnak lenni?! Tudta, hogy momentán ennél nagyobb igazságot, ha így most a Tiszára néz, nem mondhat, viszont azzal is tisztában volt, hogy holnap vagy holnapután a folyó fenséges lesz és tiszteletre méltó, és a fény úgy ragyogja be, mintha valami égi fenyőről hullanának a habokba az örökégő csillagszórók.
Ezekre gondolt Szív Ernő egy szürke decemberi napon. Mikulás után. Állt a redakció emeleti ablakában, bámulta a szürke vizet, mígnem váratlanul felragyogott a nap. De csak egy pillanatra. Szív Ernő ekkor arra gondolt, vajon őt, a hírlapírót miféle állapotban, a kedvnek milyen árnyalatában találta ki az Isten. Dühös volt? Vagy inkább konok? Érzelgős? Cinikus? Szív Ernő nem tudott mit mondani. Csak azt tudta, hogy a világ bármely dolgát meg tudná szokni. A háborús készültséget is megszokná, a zárt osztályt is megszokná, de még a többnejűséget is megszokná valahogy. És a világon mégis van egy dolog, amit ő, Szív Ernő képtelen megszokni. A világnak ez az egyetlen dolga, amiből tényleg csak egy volt.
Szív Ernő névre hallgatott, hírlapírásból élt, és ebben a pillanatban rágyújtott egy újabb cigarettára.”