A történet főszereplője András, aki a nála, Kubában vendégeskedő újságíró barátjának számol be négyéves kiküldetésének kalandjáról. Megismerkedik Clarával, a kubai lánnyal, akivel viszonyt kezdeményez. Közben Anna, a felesége szenved attól a ténytől, hogy nem tud megkapaszkodni a kinti magyar kolónia közösségében sem. Rejtélyes alakok követik Andrást, s egy éjjelen az Andokba tesz életveszélyes kirándulást. Onnan hazatérve Clarát holtan találja…
Részlet a könyvből:
„Észre sem vettük, de egyszercsak ott állt mellettünk Anna. Hosszú, földet seprő hófehér köntösben, mezítláb toppant közénk, kétségbeesett igyekezettel próbálva összegyűjteni szétzilált hajtincseit, hangtalanul rázta a zokogás s bár a kevéske fényben nem csillant könny az arcán, András az alkoholisták buzgalmával pattant fel és kezdte törölgetni a nem létező cseppeket.
– Ne haragudjatok – zihálta, fuldokolta Anna -, de képtelen vagyok aludni, érzem, itt van az a nő, róla beszéltek, minden egyes mondatban feltámad, felrobog hozzám az emeletre s azzal a csatakos állati testével rámheveredik… én meg csak fuldoklom, megpróbálok kikászálódni alóla, olyan ez, mint valami rémálom, nem enged el, vetegeti magát rajtam, hörögve sikoltozik, uramisten…
Végre kirobbant belőle a görcsös zokogás, ordítva bőgött, mígnem kisimultak egyszerre a vonásai, már csak egyet-kettőt hüppögött, végre én is felocsúdtam dermedtségemből s jobb híján a saját bacardikólás poharamat nyújtottam felé.
Kapaszkodott András nyakába, félkézzel, fehéredő ujjakkal, miközben hálásan aprókat kortyolt az erős italból, talán el is mosolyodott már picit, szinte szégyenlősen bújt András válla mögé.
– Ne haragudjatok, rosszat álmodtam… fárasztó volt az utazás és… kiborultam… Bocsássatok meg… sosem fogom elfelejteni az ottaniak nyers, erős szagát… még álmomban is érzem néha…
Rápillantott a faliórára.
– Uramisten, de jól bírjátok! Megyek vissza aludni… reggel iskola, ki kell stafírungolni a gyerekeket… mégegyszer bocs a jelenetért…
Halkan csukódott mögötte az emeleti ajtó.
Így zárult be Havannában is. A kezdeti lelkesedést, kíváncsiságot lassan-lassan felváltotta valamilyen megmagyarázhatatlan félelem. Alig múlt el egy év a kiküldetésből s Anna jobbára már csak a magyar kolónia rendezvényeire vagy diplomáciai fogadásokra volt hajlandó kimozdulni.
Az egyetlen összekötő kapocs a külvilággal András és a gyerekek voltak… sokszor már azon volt, hogy összepakol és hazautazik. Ezzel egyidejűleg állandósult benne egy érzés, hogy valami kellemetlen dolog közeledik felé, valami hideglelősen veszélyes, ami elől már képtelen elmenekülni, amit emelt fővel kell fogadni, amivel, puhácska életében először, fel kell vennie a harcot…
Úgy érezte, hogy meg kell védenie a családját.
Ezért hát nap mint nap, mint valami rabszolga, végezte a feladatait és közben türelmesen várta az ismeretlen dimenzióból lezúduló sorscsapást.”