Ebben a kötetben Watson doktor 12 különféle, érdekfeszítően izgalmas esetet mesél el, amely 1882 – 1891 között esett meg. A történetekből kirajzolódik Holmes jelleme, agyafúrt, logikus gondolkodása, kiváló képességei.
Tartalom:
Botrány Csehországban – Az eltűnt vőlegény – A Rőt Liga – A Boscombe-völgyi rejtély – Az öt narancsmag – A ferde szájú – A kék karbunkulus – A pettyes pánt – A mérnök hüvelykujja – Az eltűnt menyasszony – A berillköves diadém – A Vérbükkös tanya
Részlet a könyvből:
„- Nem jött álom a szememre azon az éjszakán. Balsejtelmek gyötörtek. Úgy éreztem, valami szörnyű szerencsétlenség lóg a levegőben. Mint már tudja, a néném és én ikrek voltunk. Ezernyi szállal kötődtünk egymáshoz, közös volt minden sóhajunk, minden gondolatunk. Vad, viharos éjszaka volt. Bömbölt odakinn a szél, és az eső csak úgy verte, csapkodta az ablakot. Majd hirtelen mintha kettényílt volna a mennybolt, egy velőtrázó női sikoly hasított bele az éjszakába. A nővérem hangja volt, megismertem. Kiugrottam az ágyból, magamra kaptam a kendőm, és kirohantam a folyosóra. Ahogy kinyitottam a szobám ajtaját, halk füttyszót hallottam, pontosan olyat, amilyenről Julia beszélt. Kicsivel később pedig egy csengő hangot, mintha egy fémtárgyat ejtettek volna a földre. Ahogy futottam a folyosón, a néném ajtajának zárjában megfordult a kulcs, majd az ajtó lassan, csikorogva kinyílt. A rémülettől dermedten álltam és vártam, miféle látvány tárul majd elém. Az ajtó nyílásában feltűnt a nővérem alakja, a folyosó gyenge lámpafényénél is láttam, hogy arca viaszfehér és a rettegéstől halálra vált; kezével mintha görcsösen segítségért fohászkodna, egész testében reszket és imbolyog, mint aki részeg. Hozzáfutottam és szorosan átöleltem, de abban a pillanatban megrogyott a térde, és erőtlenül a földre zuhant. A teste vonaglott, mint akit iszonyú kínok gyötörnek, s a keze és lába is fájdalmas görcsben rángatózott. Először azt hittem, nem is ismert föl engem, de amint fölé hajoltam, eszelősen felsikoltott: „Ó, Istenem! Helen! A pánt! A pettyes pánt!” – Láttam, hogy még mondani akar valamit, mert ujjával a levegőbe bökött, a doktor szobájának irányába, de ekkor újabb szörnyű roham vett erőt rajta, és egy rángógörcs a torkára forrasztotta a szót. Én erre a mostohaapám szobája felé futottam és hangosan hívtam, hogy segítsen, de csak pár lépést tehettem, amikor láttam, hogy futva jön ő is a szobájából, hálóköntösét magára kapva. Mire a nénémhez ért, az már önkívületben volt, és bár beleerőszakolt egy kis konyakot és gyógyszert is hozatott a faluból, minden erőfeszítés hiábavaló volt. Julia szeméből a fény lassan kihunyt, és elszállt belőle az élet, anélkül hogy egyetlen pillanatra is visszanyerte volna az eszméletét. Hát ilyen gyászos véget ért az én egyetlen, szeretett nővérem.”