A főszereplő, Irén annak idején a helyi mozi jegypénztárosa volt, de egy ideje zárkózottan, egyedül él. Amellett, hogy nyugdíjba vonult, elvesztette szeretett férjét, Karcsit is. Visszavonultsága azonban békétlenséget hozott csak. Irén szinte minden este a temető felől feltűnő, őt fenyegető alakoktól szenved. Félelmében rendre kihívja a rendőrséget, s bár Lajos rendőr meg is látogatja, nem tudja komolyan venni Irén bejelentéseit. A fia, István, vagy az unokahúgai, Edit és Vilma sem tudnak segíteni, pedig ők sokat foglalkoznak Irénnel.
Aztán az idő múlásával egyre valószínűbbé válik, hogy Irénnel nem a képzelete játszik. Kiderül, hogy a három baljós alak, aki éjszakánként riogatja Irént, nem a nő lelki üdvére vágyik, hanem a házra, amiben Irén lakik…
Részlet a könyvből:
„Kint nem várt hideg fogadta, mintha legalább tíz fokot hűlt volna a levegő. Hová menjen? A sírkert felett ritkás köd terült szét. Az lesz az ésszerű, ha szétnéz a temetőben, ellenőrzi a ravatalozót, úgy tűnik, az a törzshelye a Rémeknek. A sírhalmok között mélységes csend honolt, semmi sem zavarta a halottak nyugalmát.
Eszébe jutottak gyermekkorában hallott kísérteties történetek éjjel a temetőben járkálókról. Ilonka néni, aki még születése előtt meghalt, a temetőn keresztül sietett a moziból haza, nehogy otthon a szüleitől kikapjon. Emiatt lerövidítette az útját és a sírok között ment haza. Kendője beleakadt egy fejfába és ijedten elájult, úgy találtak rá reggel a sírásók. Soha nem jött rendbe, a szívét megviselte az eset, az idegei is tönkrementek. Az őrnagy megborzongott, de nem a hidegtől. Aztán egy másik, nem kevésbé rémes történet a falu korhelyéről, aki fogadásból ment halottak napján pontban éjfélkor a temetőn keresztül és egy sírgödör beszakadt alatta és egyből szörnyet halt. Igaz, a gerince is eltörött.
Nógrádi friss sír mellett haladt el éppen, mikor keserves gyermeksíráshoz hasonló hangot hallott. Idegességében megbotlott egy lefűrészelt fa csonkjában, s majdnem ráesett a nyávogó macskára, az ijedten iszkolt el a sötétben. Mire gondoltál? – dorgálta magát, – hogy élve temettek el egy gyermeket? Hallani még manapság is rémtörténeteket. Épp a minap olvasta az újságban, hogy egy négy éves kisgyermeket, akit halottnak hittek az orvosok, levittek már a hullaházba, s mikor szülei mindenképpen látni kívánták, zokogva találták a bezárt ajtó előtt.
Elhessegette magától a nyomasztó gondolatokat és meggyorsította a lépteit a ravatalozó felé. Remélte, nem lesz benne koporsó, benne fekvő halottal. De volt! Ott feküdt a rémes fekete láda, fehér szemfedő lógott ki az oldalán, rajta arany betűk a halott nevével. A hatalmas kandeláberek nem égtek, a hold fénye világította meg a komor termet. Messze elkerülte a halottat, s leült a fal melletti székre. Ránézett az órájára, több mint ötven perc volt még éjfélig. A hold fényét felhő takarta el, szuroksötétségbe burkolózott a kísérteties terem. Reccsent valami a ravatalozó közepén, feltehetően a koporsó. Minden idegszálával figyelt, szeme kétségbeesetten pásztázta az ég sötétségét, de már nem mozdult semmi. – Talán rosszul hallottam az előbb – nyugtatta magát az őrnagy, és visszaült a székre. Bár a farkasordító hidegben jobb lett volna járkálni. Éjfélig fog várni, addig csendben lesz, nem akarta elriasztani a Rémeket. A percek lassan vánszorogtak, a feszültség egyre nőtt benne. A holdat hatalmas felhő takarta, jobban szerette volna, ha a holdfény jobban megvilágítaná a termet. Újra reccsent valami a ravatalozó közepén, bárcsak elővehetné a zseblámpáját, de a lámpa fénye elriasztaná a kísérteteket. Végre a felhő, amelyik a holdat takarta, tovaúszott az égen, s szinte nappali fény árasztotta el a ravatalozót. A koporsó baljósan feketén fénylett, a hirtelen támadt világosban jól látható volt a rés, amit a fedél oldalra csúszása okozott.”