A hazatérő inas este hétkor fedezte fel a gyilkosságot. Rögtön telefonált a főkapitányságra és negyedórával később már ott álltak a nagy, szürke rendőrségi autók a Liget-fasor 195. számú villája előtt. A kapuban komoly, szigorú arcú rendőr állt őrt, a villa valamennyi ablaka ki volt világítva, az utcán szenzációra éhes tömeg feketéllett és izgatott hangon ment szájról-szájra, mi történt az örökké csendes, előkelő villában…
Részlet a könyvből:
„Árnyék megfordult és a falak, kerítések tövében gyors, lapuló surranással kerülte meg a villát. Hátul még egyszer körülnézett, azután a lámpáktól legtávolabb eső ponton felkapaszkodott a kerítésre és átvetette magát. Amint a kert fagyos rögeire ugrott, abban a pillanatban kondult meg valahol a közelben egy toronyóra lassú, mélyzengésű ütése. Hármat ütött, azután elhallgatott. Az Andrássy-út felől bőszen száguldó autóbusz mély, hörgő dudálása hangzott.
– Hármat ütött… – dünnyögte Árnyék – háromnegyed öt… Ha jól megy, még van egy negyedórám… Igaz, hogy öt perc is elég lehet…
Nem volt elég az öt perc, noha Árnyék úgy dolgozott, mintha egy nemzetközi nagy betörőzsűri előtt vizsgázna sötét tudományából. De a hidegtől meggémberedett ujjaival nem tudta kellően finom érzéssel kitapogatni a zár nyelvét és míg az első ajtón bejutott, eltelt az öt perc. Halkan becsukta maga mögött az ajtót kilincsre, – kívül gombos zár volt, csak kulcs nyitással lehetett bejutni! A feszülten súlyos csendben felbotorkált néhány lépcsőfokon.
A lépcsőházban koromsötét volt és Árnyék tapogatózva próbált tájékozódni. Most bánta csak, hogy miért nem vett legalább egy skatulya gyufát, most nem kellene ezeket a drága perceket vakoskodással tölteni. Kesztyűtlen ujjai is aggasztották, hiszen „odabent” ujjlenyomata van és ha itt ragad valahol a névjegye, jobb, ha visszamegy. Igaz, hogy nagyon fázik a keze, olyan hidegek az ujjai, mint a jég, ilyenkor nem tapad az ujjlenyomat, de azért mindenesetre jó lesz vigyázni! Nem nyúlni semmihez, amit itt hagy és ha már muszáj, akkor elmázoló mozdulattal, simítva veszi le arról a tárgyról a kezét.
Eddig nem nyúlt veszélyes tárgyhoz, – kilincsről nem lehet lenyomatot venni, az utánajövő már le is törli, – ezután pedig vigyázni fog.
Miközben ezek a gondolatok átrajzottak az agyán, kitapogatott egy újabb ajtót és bosszankodva tapasztalta, hogy ez is gombos zár! Ha nincs is bezárva, akkor is csak kulccsal nyithatja ki. Magában elátkozta a gombos-zárak feltalálójának még az oldalági rokonait is, amíg kinyílt előtte az ajtó és arcába csapott az úri lakások jó szagú, téli melege.
Noha tudhatta, hogy senki sincs a házban és nyugodtan üthetne kisebb zajokat, nevéhez méltó beidegződöttséggel hangtalanul tette be maga mögött az ajtót, – visszafelé már nem kell nyitnia, hiszen belül kilincs van! – és végigtapogatta az ajtó jobb oldalán a falat. Miután koromsötét volt itt is, valószínűnek látta, hogy ennek a szobának nincs ablaka, vagy ha van, az le van rolózva, tehát nyugodtan megkereste a villanykapcsolót.
Halk csettenéssel gyúlt fel a villany és ugyanabban a pillanatban már el is aludt. Árnyék egy pillanat alatt is eleget látott ahhoz, hogy tájékozódjék.
Egyenesen a szemközti ajtóhoz ment. – Végre egy ajtó, melyben nincs gombos zár – sóhajtott örömmel és lenyomta a kilincset. Tágas ebédlőfélébe jutott. A kertre nyíló ablakon beszűrődő halvány derengésben éppen hogy a bútorok körvonalait meg tudta különböztetni és óvatos, tapogatódzó lábakkal lépegetett előre a süppedő szőnyegen.
Nem pocsékolta azzal az idejét, hogy az ebédlőszekrény ezüstjei után érdeklődjék. Úgy sejtette, hogy komoly érték vagy a hálóban, vagy a dolgozószoba íróasztalában keresendő és egyenesen a szomszéd szobába vezető ajtó sötét négyszögeinek tartott.
Míg lenyomta a kilincset, ijedten ellenőrizte, hogy mihez nyúlt eddig és nem maradt-e valahol ujjlenyomat, de megnyugodott, – kilincs, kilincs, kapcsoló, kilincs, – gondolta végig az érintett tárgyak sorrendjét – és most megint kilincs!… Most már jó lesz vigyázni!”