„Bareslav elhallgatott. Ideges, kapkodó mozdulatokkal szedte ki a főtiszt civilruhájából a fércet és arra gondolt, hogy ezeken a fehér falakon és fekete rácsokon túl most május van.
Arany napsütés zuhog a csoda-kék égből, könnyű ruhákba öltözött, fiatal nők járnak a zöld lombok alatt, a kávéházakban zene szól, nagyszerű italok gyöngyöznek a kristálypoharakban, akár fél cigarettákat is eldobnak egy megunt mozdulattal, pénz, mozgás, szerelem, élet van ott kint, itt pedig nincs semmi, csak sivár, egyhangú, lélekölő robot. Igyekezett kiverni a fejéből, hogy ebben a házban pince is van, kurtavas, kemény fekhely és megpróbált hálás lenni Fritznek. Elvégre mégis Fritz fejében született meg a gondolat, hogy a ládába bújva, kibontja a falat egy elhasznált szabóollóval, ő vállalta a munka végrehajtását, az őr „elintézés”-ét. Fritz varrta meg azt a keskeny, hosszú vasalópárnaszerűen tömött kis zacskót, amit a sétaudvarról felszedett és apránként felhordott homokkal töltött meg. Végeredményben mindent Fritz csinált, ő úgyszólván csak statisztált a Fritz szökéséhez és szinte az ölébe hull a saját szabadsága is. De bárhogyan is próbálta szuggerálni magát, nem tudott szabadulni attól a rossz, émelyítő izgalomtól – sőt félelemtől, – ami egyre jobban elterjedt a mellében és a gyomra körül. Hiába gondolt a szabadság ezernyi csábító ígéretére, folyton a betonpince volt lelkiszemei előtt, a kegyetlenül szorító kurtavassal és az volt a sejtelme, hogy súlyos kimenetelű, végzetes kalandok felé indul.
De már nem volt ideje ezen tépelődni. A ládából felbontott fal vezetett a szabadba – ezt előbb-utóbb úgyis felfedezik, a civilruhákból kiszedte az utolsó szál fércet, a fiókban ott lapult a homokkal töltött kispárna és Fritz különös fényben égő szemekkel várta, hogy a hetek óta előkészített szökési tervet végre keresztül vigyék.
Pont tizenkét órakor megszólalt a teremben a jelzőcsengő és az őr felállva székéről, jelt adott a munka befejezésére. Elhallgattak a zakatoló varrógépek és az eddigi zúgást, kattogást felváltotta a sorakozó fegyencek bakancsainak dobogása.
Mire az őr végigmotozta a feltartott karral elébe lépő fegyenceket, kopogtak az ajtón és két másik fegyőr elvezette a rabokat a celláik felé.”