„Babtist határozottan hallotta a kinyíló ablaktábla csapódását a szomszéd szobából.
Egy tompa, különös kis csattanás volt az egész, de éppen elegendő arra, hogy éjféli félegykor gondolkozásba ejtse az embert. Babtistnak, aki már a tizedik esztendeje szolgálta Redfield bankár házát, az éjszaka nyugtalan álmai voltak. Nem tudott elaludni és félig lehunyt szemekkel forgolódott az ágyán. Ha elszunnyadt, rögtön felmerültek a riasztó, furcsa képek agyának titokzatos vetítővásznán és felriadt. Babtist lelkiismerete tiszta volt és így ezeket a nyugtalanító képeket kétségkívül a bőséges vacsorának köszönhette.
De ez a tompa csattanás mégis más volt. Ez nem tartozott az álmokhoz. Minden idegszála megborzongott és dermedten figyelni kezdett. Valaki jár a szomszéd szobában.
Ujabb jelt várt.
Semmi.
– Máskor nem kell falnod annyit – mondotta gondolatban dühösen önmagának. Akkor nem fogsz félni a kísértetektől. Akik különben is kissé nehezen juthatnának be ide. A villa előtt fél óránként elsétál a gummibotos rendőr, a kerítés magas vasrácsán még egy légtornász is nehezen tudna felkapaszkodni. Ezenkívül kivülről felnyitni a redőnnyel lezárt ablakokat teljesen lehetetlen.
Az éjjeliszekrényen álló órára nézett.
Félegy volt.
– Hülye – becézte önmagát megkönnyebbülve és lehunyta szemét.
Ebben a percben minden kétséget kizárólag tisztán és észrevehetően megcsikordult a parkett. Kemény és hideg reccsenés volt ez, alattomos és számító, amely kérlelhetetlenül jelentette, hogy idegen van a szobában. Idegen, aki éjszaka bejelentés nélkül jött és így nem könyöradományokat akar gyüjteni.
Babtist homlokán kiütött a verejték.
Mint a legtöbb jólfizetett, tehát hüséges urasági inas ő is sokszor álmodozott életveszélyes helyzetekről, amelyekre a filmeken már sokszor látott példát. A gyilkos felemelt késsel, vagy lövésre kész revolverrel közeledik a ház ura felé, amikor a hűséges inas hirtelen előugrik és egyetlen szempillantás alatt lefegyverzi a merénylőt.
Igy az álmokban és a filmeken. Ám a valóság, az éjszaka riasztó csendjében halk, de világosan kivehető lépések minden bátor szándéknak elejét vették. Ki tudja, mi rejtőzik a sötétben? Babtist most jött rá, hogy soha nem volt bátor és akaraterős egyéniség. Hirtelen nagyon messze szeretett volna lenni innen. Szive a torkában vert és két szeme kétségbeesetten kimeredve figyelt az ajtó felé.
Először csak halk nyikordulás hallatszott. Babtist, aki ismerte a villa összes ajtajának a hangját, erre a muzsikára is ráeszmélt. De most már nem volt szükség semmi fantáziára. Az éjszakai látogató alakját nem kellett lehunyt szemekkel külön elképzelni. Az éjszakai látogató ott állt a küszöbön.
Egyik kezével az ajtó kilincsét fogta, másik markában egy félméter hosszúságú feszítővasat szorongatott. Babtist dermedt iszonyatában csak a hatalmas alak körvonalait látta. Kiáltani akart, de egyetlen hangot sem volt képes kipréselni a torkán.”