Kádár István egy gonosztevő – akit még a bűnözők társadalma is kiközösít magából – megszökik a fegyházból.
Fiatal, bűnbe sodort társát ellenállhatatlanul ragadja magával a pusztulás örvényébe…
De a kifürkészhetetlen végzet megakadályozza sötét terve keresztülvitelében.
Részlet a könyvből:
„— Hát ez őrület!… — csikorogtak az újonc fogai, tehetetlenségében. — Mit akartok tulajdonképpen? Mi a vád ellenem?… Mi ellen védekezzek itt? Tudjátok jól, hogy sohasem voltam áruló… Éntőlem semmit sem tudhattak meg a detektívek, az én szavam nem nyitotta meg senki előtt a börtönkaput…
A kasszafúró gúnyos, félelmetes helyesléssel bólogatott.
— Ez mind igaz… De te nagyon jól tudod, hogy nem árulás a vád ellened … Sokkal, sokkal súlyosabb bűnöd van..,
— Nincs bűnöm… — védekezett makacsul a „vádlott”. — Ami volt, azért megbűnhődök… Tizenöt évet hoztam … Ez nem tartozik rátok …
Csalán szemében leírhatatlan megvetés égett. Elfordította a szemét a konok daccal védekező Jázminról és a zsebtolvajhoz fordult.
— Mondd a szemébe a vádat…
A zsebtolvaj szigorú arccal nézett Jázminra. Kopogott az asztalon, mint a törvényszéki elnök, ha zavarják a tárgyalást és éles, hideg szárnyalású hangja szinte süvített a cellában, mint a februári szél.
— Kár, hogy a vádlott megnehezíti ostoba makacsságával a dolgunkat. Úgy látszik, nem akarja tudni, hogy mi itt éppen úgy értesülünk a világ folyásáról, mint a kintiek. Esetleg néhány hónappal későbben tudjuk meg a dolgokat, de mit számít az?”