A novemberi ólmos eső kopogva verte az autó ablakát. A nagy, lapos, fekete luxuskocsi dohogó motorral fúrta magát a ködbe.
Bergman tanácsos üzleti tárgyalásra indul, de a vonatállomásra igyekezvén fedezi fel, hogy otthon hagyta a szerződés tervezetét. Mivel a vonat hamarosan indul, ezért arra nincs már ideje, hogy hazamenjen, így felhívja a feleségét, Hildát.
A telefon foglaltat jelez, ám valamilyen oknál fogva hallja az otthonában lezajló beszélgetést, amely nem más között folyik, mint szeretett felesége és annak szeretője – Friedrich Keller építési vállalkozó – között. A beszélgetésből nyilvánvalóvá válik Bergman számára, hogy a felesége megcsalja őt.
Bergman úgy gondolja, hogy elégtételt vesz.
Részlet a könyvből:
„Antik kínai vázában halvány sárga rózsák: Hilda kedves virágai.. a kerekeken gördülő uzsonnakocsi üveglapján sütemények, apró nyalánkságok, félig ürített borospoharak, nehéz vörösborral telt üveg… az egyik széken odadobott selyempongyola, mellette a földön pici női papucs… az ablak sűrűn lefüggönyözve… nyitott púderosdoboz, kölnivizes üvegek a szobából nyíló, nyitott ajtajú fürdőszobában… a széles, modern kereveten gyűrött selyempárnák… nehéz illat, bágyadt meleg, fojtott, szerelmes levegő…
Bergmann a torkához kapott. Úgy érezte, megfullad ebben a szörnyű szobában, úgy érezte, nem bírja ki az asszony emlékének itt maradt kábító, mámoros illatát…
A lépcsőházból hangzó lépések és a távolodó autó motorberregése térítették magához. Gyors mozdulattal a fürdőszobába ugrott, hogy a visszaérkező férfi meg ne lássa, csak akkor, amikor már nem kísérelheti meg a menekülést. Hallotta az ajtó halk nyílását, lépések a puha szőnyegen, gyufasercenés… cigarettára gyújtott… az utolsó cigarettára…
Bergmann tanácsos megmarkolta revolverének agyát és a szobába lépett.
Az első pillanat hirtelen megdöbbenéséből felocsúdva, összeráncolt szemöldökkel nézett Keller a belépő idegenre:
– Mi az? Mit akar? Kicsoda maga?
Bergmann nyugodt, határozott lépéssel az ajtóhoz ment, ráfordította a kulcsot és zsebretette. Visszatért előbbi helyére és fagyosan, mereven szemébe nézett a megdöbbent Kellernek.
– Mit csinál? Mit akar tőlem? – az építész hangjában most már fojtott izgatottság és félelem csengett.
– Én vagyok a férje – hangzottak el a fülledt szerelem illatát lehelő szoba dermedt csendjében a megdöbbentő szavak.
A fiatal férfi homlokán apró cseppek csillantak meg. Kiszáradt torokkal, reszkető hangon, dadogva tagadni próbált:
– Nem értem… kinek?… Kinek a férje…
– Az övé – Bergmann tanácsos kinyújtott keze a selyempongyolára mutatott.
Friedrich Keller belátta, hogy gyámoltalan kísérlet volna a további tiltakozása. Hiszen ez a komor ember a fürdőszobából lépett ki, amikor ő visszajött Hilda lekísérése után. Itt félreértésről szó sem lehet, ez az ember mindent tud, mindent látott. Forró hullám futott fel homlokáig, kerülte a dereshajú ember pillantását, halkan válaszolt:
– Igen…
– A válaszát akarom hallani!
– Nincs mit felelnem – szólt halkan az építész, – beismerek mindent. Rendelkezzék velem.
– A bűnösnek meg kell lakolnia – kongott tompán Bergmann hangja.”