A CSUDAFA MESEREGÉNY LETÖLTÉSE
A mesélő népszerű meseregénye az elvarázsolt, rút Bűbájosról szól, aki minden varázstudományát összeszedve igyekszik elnyerni a hétszer szép királykisasszony szerelmét, aki megválthatja őt a gyermekkori átoktól. Baglyok, varázsitalok, a félszemű nagy Bűbájos, a félelmetes Föld Szelleme, a végighas Méz király, a Tündérkirálynő, és nem utolsósorban a csudafa segítik-terelgetik Bűbájost kalandos útján.
Részlet a könyvből:
„Hét ország ura volt Mirkó király, minden országban hét palotája, minden palotának hetvenhét ablaka, minden palota pincéjében temérdek kincs, arany, ezüst, gyémánt, mindenféle drágakövek s még sem vala boldog, mert nem volt gyermeke. Bú volt éjjele, bú volt nappala, neki is, a királynénak is, reménytelenül néztek a jövendőbe, mert mind a ketten öregek voltak s emésztette szívüket a gondolat, hogy haláluk után szerte züllik mind a hét ország. A királynét alig látta emberi szem, ki nem mozdult a palotából, Mirkó király is ritkán mutatkozott népe közt, rendszerint az erdőben bolyongott. Ha itt-ott vadat látott, fel-felhúzta íját, de aztán erőtlenül hullott le a keze, nem bántotta az életét. Történt egyszer, hogy reggeltől alkonyatig bolyongott az erdőben s amikor hazafelé indult, egyszerre csak nem találta az utat, csudálatosan megváltoztak a fák, nem ismert rájuk, egészen más képe volt az erdőnek, mint azelőtt.
– Mi ez, mi történt? – álmélkodott a király. – Varázsló műve ez, senki másé!
És csakugyan, amint tovább törtetett a nagy sűrűségben, mind más és más képe lett az erdőnek, teljesen ismeretlen, előtte idegen. Bármerre fordult, jobbra, balra, előre, hátra, mindenütt idegen, soha nem látott erdő vette körül. Szinte lefordult a lováról, annyira elerőtlenedett az éhségtől s a szüntelen ide-oda bolyongástól, végre is leszállott a lóról, s leheveredett egy fa alá. De egész éjszaka nem hunyta le a szemét, mind a csudálatos változáson tűnődött s kétségbeesetten gondolt arra, hogy nyomorultan kell elpusztulnia.
Amint világosodott, újra felült lovára, tovább bolyongott az ismeretlen erdőben, bele-belefujt a kürtjébe, bele-belekiáltott az erdőbe, de sem a kürtszónak, sem az ő kiáltásának visszhangja nem támadt, s szegény öreg király kétségbeesetten, reményevesztetten bolyongott tovább. Lassan-lassan leszállt a nap, esteledett, alkonyodott, ráborult a sötét éjszaka s ismét az erdőben kellett hálnia, de csak fetrengett a földön, álom nem jött a szemére. „