Pest, 1899. Egy jószívű, sikeres ügyvéd boldog, kiegyensúlyozott házasságban él feleségével és két gyermekükkel. Dr. Szombathy Károly hét évi házasság után is úgy érzi, hogy szerelmes a feleségébe, Irénbe.
Egy végzetes téli napon távirat érkezik: az ügyvédet a börtönbe kéretik egy haldoklóhoz. Dr. Szombathy megpróbál kibújni a terhes feladat alól, de Irén rábeszéli, hogy menjen csak el.
A haldokló rab elmondja, hogy nem ő volt a bűnös abban a gyilkossági ügyben, amiért elítélték, hanem az a lány, akit később a védőügyvéd feleségül vett. A haldokló az utolsó erejével megátkozza az ügyvédet.
Szombathy Károlyban meginog valami a tévedhetetlenségét, éleslátását és tárgyilagosságát illetően. Beléfészkel a gyanú, hiába próbálja kiírtani. Lehet, hogy a felesége a gyilkos? Most már csak az élteti, hogy megtudja, mi is történt hét évvel ezelőtt azon a végzetes éjszakán.
A kötetben a címadó regényen kívül több novella is olvasható. Valamennyi történet egy-két lélektani portré, esettanulmány, szóljon akár az Amerikába szakadt biciklikirályról, akár Liliasról, az utcáról fölemelt hercegnőről, a külvárosi gombkötőről, a szélhámos tollforgatóról vagy a kisregény ügyvédjéről.
Részlet a könyvből:
„Egyszer, késő éjjel, miután négy vagy öt óráig nyugtalanul hánykolódott az ágyában: az éjszakai feketeségben, amint nem szégyellte ledobni magáról a takaróját, nem szégyellte leleplezni önmaga előtt azt a titkos gondolatát se, hogy lehetetlenség nincsen, semmi se lehetetlen.
Eszébe jutottak az összes madonnaarcú gonosztevők, akiket valaha látott, s azok is, akikről csak hallott vagy olvasott. Eszébe jutottak a szörnyű hitszegések, a felháborító csalások, a gyalázatos és jól eltitkolt házasságtörések, melyeknek valaha bűntársa vagy legalább tudója volt, eszébe jutottak azok az ismerősei, kiknek a szülőiről rémes bűnöket tudott, ezek a gyanútlanságban élő lények, s a vak férjeknek egész serege.
És mindezek az emberek majdnem kivétel nélkül derült, boldog arccal jártak a világban, árnyéka nélkül a gyanúnak, hogy a hozzájuk tartozókkal a gyalázat egy pókhálójában élnek, mely társadalmi helyzetüket mindörökre meghatározza, nem sejtve, hogy akit a karjukon hordanak, ocsmány árulást követett el vagy követ el mindennap az ő tisztességük ellen, nem álmodva, hogy egy sötét, lappangó vád kíséri minden lépésüket, akármerre mennek, akárhogy viselkednek. Azok pedig, akik ennek a gyalázatnak a szerzői voltak, nyugodtan kapaszkodtak ezeknek a falusi ártatlanságoknak az erős karjába, abban a tudatban, hogy a zászló fedezi az árut, s mindig annál többet adtak a tisztességre, minél messzebb volt tőlük ez az elveszett paradicsom.”