Rövid novella ékszerekről, gombostűkről, esernyőkről, szerelemről, függőségről, gyarlóságról, az ember pénzhez és gazdagsághoz fűződő viszonyáról.
Részlet a könyvből:
„Lantin, ki akkoriban belügyminiszteri fogalmazó volt háromezerötszáz frank évi fizetéssel, megkérette és nőül vette. Leirhatatlan boldog lett vele. A menyecske oly ügyes gazdálkodással vezette a házat, hogy szinte fényesen éltek. E mellett folyton ezer kedvességgel halmozta el férjét, a ki még hat esztendő mulva is úgy szerette őt, mint házasságuk első napján.
De Lantin mégis talált két hibát a feleségében: az asszonyka bolondult a szinházért, meg a hamis ékszerekért. Barátnői (ösmert néhány szerény hivatalnoknét), minduntalan páholyokat szereztek, s az asszonyka erőnek erejével vitte férjét a színházba. A napi munkájától fáradt embert szörnyen gyötrötte ez a kénytelen-kölletlen mulatság. Könyörgött feleségének: járjon a szinházba valamelyik barátnőjével, a ki aztán haza is kíséri. A menyecske soká ellenkezett, mert nem tartotta illendőnek ezt a dolgot. De végre mégis engedett a férje kedvéért és Lantin boldog volt.
A szinházkedvelésből az következett, hogy a fiatalasszony piperézni kezdte magát. Öltözni ugyan, mindig csak nagyon szerényen és egyszerűen öltözött, illőn az ő szelid, tiszta bájához. De a fülébe nagy gyémántnak látszó üvegfüggőket akgatott, hamis gyöngysorokat hordott a nyakán, talmi arany karpereczei voltak, hajába pedig tarka kövekkel kirakott fésűket tüzdelt.
A férj nem szívesen látta, hogy felesége ennyire szereti az üres csillogást. Gyakran mondta: »Édesem, ha az asszonynak nincs módja igazi ékszereket venni, csak a szépség és báj legyen minden dísze; ez ám a ritka ékesség«. Az asszonyka szeliden mosolygott és csak azt hajtotta: »Ne bánts. Hiába, szeretem ezeket a hiábavalóságokat. Ez már az én bűnöm. Tudom, hogy igazad van, de nem bírok megjavulni. Imádom az ékszereket!« Azzal forgatni kezdte újján a gyöngysorokat és csillogtatta a köszörült kristályokat: »Nézd, milyen kitűnő utánzat ez. Megesküdnék az ember, hogy igazi.« A férj mosolygott: »Czigányleányos ízlésed van«.”