Angi Vera fiatal, tanulatlan árvalány. Segédápolónőként dolgozik, de hamarosan távoznia kell az otthont pótló közösségből. Vera ugyanis felszólal a pártgyűlésen, és tapasztalatlanságából következő őszinteséggel, a kórházban észlelt visszásságokról beszél. Bátorságáért a kerületi pártbizottság felkarolja, és politikai továbbképzésre küldi. A pártiskolán, ahová az ország különböző vidékeiről jöttek hallgatók, Vera a régi pártmunkás, Traján Anna barátságát keresi. Anna merev elvei miatt szembekerül a többi fiatallal, akik a kissé nyers, de lendületes és őszinte Muskát Mária pártjára állnak. Vera beleszeret a szemináriumot vezető tanárba, a családos André Istvánba, aki viszonozza érzelmeit…
Részlet a könyvből:
„A beállott csendben váratlanul felállt Angi Vera. Sovány volt, magas, a dereka valószínűtlenül vékony. Mintha egy szívós virágszár tartaná súlyos, sötétszőke haját, amely szögletesen szerkesztett, keskeny arcát körülfogta. Indulattal teli mondatok lökődtek ki belőle, minden előzmény nélkül, maga sem tudta, hogy került ebbe a haragos szédületbe. A füst rései között arcok, felfénylő szemüvegek, halvány koponyák fordultak feléje, s valahol, a terem túlsó felén, az elnökségi asztalnál gyorsan jegyezni kezdett a kerületi kiküldött, egy piros arcú férfi, akinek eddig is minden mozdulatát figyelte. Most már ennek a papír fölé hajló embernek mondta szavait. A kórházi vezetést szidta, az úriember igazgatót, aki mint valami isten trónol a dolgozók felett, a baksisleső orvosokat s a még mindig létező különszoba-rendszert.
A kerületi kiküldött valóban felfigyelt a görcsösen kapaszkodó, vádakkal teli mondatokra. Mint az élet alsó rétegeivel érintkező funkcionáriusok többségében, benne is erős felfedezői izgatottság dolgozott; fél éve sincs, hogy a két párt egyesült, szükség van új erőre, új vérre. Miközben Angi Verát figyelte, a sápadtan lobogó arcot, amelyből a felindulás kiszivattyúzta a vért, már írta is egy papírdarabkára a kérdést, és a párttitkár elé tette: „Ki ez?” A kérdésre újságról letépett papírszeleten megérkezett a válasz. „Segédápolónő. Nemrég még takarítónő.”
Angi Vera körül megváltozott a világ. A füst, a lámpák homályos sárgája, a sivár dekorációk mind egyetlen masszába álltak össze. Érezte, szomszédja ránéz, szemmel figyelmezteti, hogy hagyja abba – igaz is, miért kell beszélnie? micsoda harag kergeti? -, de nem hallgatott el, a nyelve alatt perzseltek ezek a szavak hónapok, évek óta, a lenyelt dühök, a kussolások, s ez még akkor sem változott meg, amikor letette a fölmosórongyot, és felköthette az ápolónői kötényt.
Angi Vera felszólalása felzaklatta az embereket. Odakint a folyosókon már ebédhordók zajongtak, szétosztva a kórtermekben a tartalmasabb vasárnapi ebédet, a kelkáposzta és a fasírt drasztikus szaga benyomakodott ide a terembe is, de a vita folyt tovább, s a kerületi ember nyugodtan jegyzett valamit a füzetébe, majd egy külön lapra felírta Angi Vera nevét néhány felkiáltójellel.
Másnap délelőtt Angi Vera félelemmel lépett az igazgató szobájába, amelyben avítt bőrszagot árasztottak az öblös fotelek. Az igazgató magas, elegánsan hajlott férfi, közel a hatvanhoz, régi orvosdinasztia sarja. Hosszúkás, petyhüdt arca magas homlokban s tojásdad koponyában folytatódott. Dülledt és elszíntelenedett szemében némi fáradt szomorúság.”