A könyvben két kisregény olvasható: a Sárgaláz és az Erkölcsi bizonyítvány.
Sárgaláz: Mocsári ciprusok sorakoznak a lomha folyó partján, krokodilusok úsznak a vízen – vagy korhadt fatörzsek? A dzsungel mélyéből éjszaka vadállatok üvöltése hallatszik, és különös dobok pergése. Harcra hívnak? Varázsolnak? Mit kezd élete későn jött kalandjával egy hatvanadik éve felé járó ember? Aki nem rámenős, mint Freddy, nem tud harácsolni, mint Korponay, aki csak azért vállalt mindent, a moszkitók rohamát, a tejesköcsögből elősziszegő kígyót, a sárgaláz elleni oltást, hogy meglegyen a lakás, meglegyen mind a három lányának… És sikerülhet-e mindez, meszesedő erekkel, akadozó szívvel, lehet-e, szabad-e, érdemes-e?
Az Erkölcsi bizonyítvány hősnője, aki csak azt szeretné, ha végre, nyolcvannégy éves korában fedél lenne a feje fölött, békessége lenne, bebizonyíthatná, hogy nem tehet arról, ami hetven évvel ezelőtt történt, és ami még mindig kísért, felbukkan, mert a gonoszság és butaság legyőzhetetlen. De igazán legyőzhetetlen?
Részlet a könyvből:
„Zaman… zaman… zaman… idő, idő, idő. Valahogy így kezdődött egy mese, öreg, fogatlan szolgálólány ült a küszöbön, évszázadokkal ezelőtt, a dédanyja dédanyja hozhatta ezt a mesét fügefákat érlelő dombok, fehéren égre ágaskodó minaretek mellől, török rablány kezdhette így a mesét: Zaman, zaman. Idő, idő. A vállamban érzem az ütést, megint ez a furcsa, zavaros álom. Minden ütés egy szívdobogás, minden ütés egy motorfordulat. Az autóbusz berreg, idő, idő kiabál a sofőr, indulás. Négy napja vagyunk Párizsban, miért éppen négy nap? Betuszkolnak a buszba, hirtelen szerpentinen vagyunk, magas kőfalak közt, és egyszerre a völgyben megpillantom Párizst, és rádöbbenek, hogy ott voltam, de nem is jártam benne sehol. Nem voltam a Szajna-parton, nem mentem át a Pont Neuf-ön, nem voltam a Notre Dame-ban, nem voltam a Sainte Chapelle-ben, nem láttam a Pantheont, sem a Champs Elysées-t. Üvölteni akarok, követelni, hogy forduljunk vissza, tévedés, hiszen én ezt a négy napot valahogy elveszítettem, még nem láttam semmit, még nem is láttam… a távolodó várost különös, hússzínű, testszínű fény világítja meg, a szakadékban ott a város, még egy kőfal, és eltűnik… zaman… zaman… Zihál a motor, nem a motor, hanem a szívem, a szívem és dobok, dobok, megint dobolnak, nem tudni, kik dobolnak, és miért, észbontó ez a ritmus, tamtataramtatatam… rettenetesen gyors, talán háborúba hívják a törzseket? talán segítséget kérnek valahol? talán esküvő? talán halotti tor? a lomha folyó hozza ezt a hangot? a sziklafal veri vissza? Ez a négy év… négy nap? négy év? nem, ez nem dob… repülőgépek motorja, köd a repülőtéren… idegen emberek horkolása, nincs levegő, hová tehettem a gyógyszeresdobozt?… Ilonka mondta, de én rákiabáltam…”
A FEHÉR KLÁRA SÁRGALÁZ CÍMŰ KÖNYV LETÖLTÉSE