Menu

Fetykó Judit: Epreskert

epreskert“Imréék kertjén kanyargó, keményre taposott ösvényen érnek a sövényig, aminek ágai engedelmesen szétnyílnak, onnan lassan leballagnak a patakpartra. Itt kicsit hűvösebb van, a fűzfák hatalmarsa nőttek, összeborulnak a víz felett; végig a kertek alján sovány húzódik, alatta keskeny gyalogösvény. Enyhén lejt a part a víz felé, erre az oldalra épít a patak, néhol lépcsőszerű a padka, az alsó kiugrókra le lehet ülni.
Még senki sincs a víznél. Odaérnek a helyükre. A gyerek leül a fűbe, szandálját maga mellé teszi, a lába bele-beleér a vízbe. Imre bedobja a horgot. Nem igazi horgászat ez. A bot csak egy hosszú erősebb suháng, madzaggal van rákötve az úszó, ami csak egy parafa dugó, és a fémhorog. A horog az igazi. Ez pont jó ide.
Tiszta a víz, látni az alját, a finom föveny követi a sodrás fodrait, néhány moszat fel-fellibben, itt-ott egy vízipók cikázik, béka úszik át egyik partról a másikra, a fénycsillámok váltják egymást a felszínen, ahogy a fűzfák levelei közt besüt a nap. Megkettőződnek az árnyékok, a túlsó oldalon leévő terebélyes fűzfa alat egészen sötét van. A part közvetlen közelében a fű zöldebb, elvétve suhog a nád, magasan kiemelkedve a többi zöldből.
Csendes sodrásban alig fodrozódik a víz, az úszó nehezen libeg át a fűzfa alá, ahol mélyebb a meder, meredek a part. Nyugalom van, víz-szag, csend. A gyerek lába a patakban, néha a talpát belenyomja a fövenybe.
Imre hallgat. Ki tudja, mire gondol ilyenkor? Néha kiszól gondolataiból, olyanokat, mint “a piszok”, “hát ezt tenni”, aztán nincs tovább, nem mondja miről beszél. Szája vékony vonallá csukódik, szeméből eltűnik a meleg fény, arcán ráncosra gyűrődnek az izmok.
A kislány ezt nem érti. Hallgat, mert Ima megmondta, hogy horgászatkor hallgatni kell, másként elmennek a halak. Nagyon várja lesz-e hal. Néha napokig nincs. Van, mikor olyan kicsi, hogy csak a macskának halásztak. Ha nagyobbkább, az csak nekik öröm. Mariska sóhajt, aztán kiszedi a vödörből az alig méretes halakat. Meg tudja pucolni, ha akarja. Mikor nincs ideje, olyanokat mond, hogy ez még csak Cilinek jó. Paprikás lisztben megsütve elég jó a hal, de a gyerek sosem tudja megenni, annyi a szálka benne. Belekóstol, aztán keserves képpel mondja:
– Nem szeretem.
– Neked fogtuk. Még most se szereted? – kérdi ilyenkor Imre, aki azért soha meg nem haragszik, hogy ha valaki nem szereti a halat. Ő bezzeg szereti. Megrágja az apró, gyenge szálkát, annyi halat sosem tud fogni, ami neki elég lenne, ha lehetne, minden nap halat enne.
Most még nincs hal. A dugó keringőzik a vízen, Imre elunja, kidobja újból, feljebb. Megint mond néhány halk szót. Ezek értelmét csak ő tudja. Az első feleségével kapcsolatosak, akitől elvált. Aki elzavart, ahogy az utcabeliek mondják, mert az egy olyan volt.”

A REGÉNY LETÖLTÉSE

Kategóriák