„A hálószoba ajtaja lassan kinyílt és a küszöbről mint egy idomtalan fekete szörny, lódult előre egy férfitest, fantasztikus, tántorgó mozdulatokkal. Levegőbe nyújtott bizonytalanul tapogatódzó karja valószínűtlenül hosszúnak látszott, zsákmányra vadászó polipra emlékeztetett.
Egy rekedtes női sikoltás. A villanylámpa kattant és Bakosné reszketve ült fel ágyában. Azután elszörnyedve ugrott fel.
– János! – kiáltotta magánkívül. – Ez rettenetes!
A férfi vérrel aláfuttatott szemmel, bambán nézett végig az asszonyon, aki festék nélkül most még öregebbnek és hervadtabbnak látszott. Milyen nevetséges, rossz alakja van! És ez a mártir tekintet! Ez a felbőszítő, elviselhetetlen szemrehányás, amellyel végigméri és megvetését érezteti.
– Mit bámulsz? – kérdezte durván a részeg férj.
Az asszony nem válaszolt. Keservesen zokogni kezdett.
Ettől egészen megvadult a férfi.
– Ne bőgj… a teremtésit! – kiáltotta. – Hát részeg vagyok… későn jöttem haza… No és? Nem hülyültem meg már eléggé melletted? Nem kínlódom… döglődöm eleget több mint egy év óta… és semmi!… Soha semmi! És nem lesz, soha többé nem is lesz sikerem!…
Most már bömbölte a szavakat. Az asszony rémülten nézett rá és egyszerre végtelenül megsajnálta az öregedő embert. Érezte a szavaiból kisüvítő vad kétségbeesést. Egy ragyogó élet összeomlását.
– Nyugodj meg János! – kérlelte szelíden. – Sokat ittál, izgatott vagy… majd ha kialudtad magad…
– Bár csak megdögölnék! – dadogta és egy karosszékbe vetette magát. – Mi értelme van már az életemnek? Semmi! Nem tudok dolgozni! Elvesztettem a tehetségemet…
– Nem igaz!…
– De igen!… Kiirtam magam! Ez az igazság!… Röhögnek rajtam! Vén szamárnak tartanak és nyakamra nőnek az újak… Hát iszom! Valamit tenni kell… És mindennek te vagy az oka! Igen… te!
Gyűlölettel nézett a boldogtalan, sovány, törékeny kis asszonyra, akinek könnyel volt tele a szeme.
– Hogy mondhatsz ilyen szörnyűséget? – kérdezte iszonyodva. A férje szavai korbácsként vágtak végig rajta.
De a férfiből már féktelenül tört ki a lázadás. Vakon és kíméletlenül feszítette kétségbeesését az egész világnak, amely ellene támadt.
– Igen… te! Mindig csak az utamban álltál… Szürke, nyöszörgő kis veréb voltál… Nem volt benned tűz, fantázia, nem tudtál ragyogni, nem ragadtál a magasba… Cseléd voltál, igen, takarítottál körülöttem, zavartál a munkámban, sohasem értettél meg! Meg kellett savanyodnom, fakulnom ebben a szörnyű nyárspolgáriasságban… És most itt vagyok! Ötvenkét éves koromban kiégtem! És nincs többé feltámadás… nincs… nincs!”
AZ EGY ASSZONY LEMOND KÖNYV LETÖLTÉSE