A történetből megtudhatjuk, hogy milyen beláthatatlan következményekkel jár, ha báró Szirmai Sándor – aki foglalkozására tekintve 22 éves jog-nem-hallgató – ásít: világgá megy és gyilkosokkal ismerkedik meg, zsákot hord, titkoknak jut a birtokába, sőt meghiúsít egy összeesküvést…
A báró embert próbáló fizikai munkából tartja fent magát, a kitörés szinte lehetetlennek látszik. Noha egy szerencsés véletlen sokat segít a ranglétrán történő visszakapaszkodásban, még így is „csak” egy sofőr lesz.
A munkaadói egy senkiházinak gondolják, pedig ő legbelül már egy méltóságteljes arisztokrata. A korábbi nemtörődömségéért folyamatos szenvedéssel fizet, miközben beleszeret Pogány Irén grófnőbe…
Részlet a könyvből:
„Pogány István gróf istállótulajdonos volt. Az év nagy részét Párisban, Marseillesben, vagy a Rivierán töltötte. Felesége nem volt. Irén, a lánya minden útjára elkísérte, de őt nem érdekelte a lóverseny, csak az édesapját gyámolította, kényeztette elhunyt anyja helyett.
Pogány gróf hatalmas vagyona már a multé volt. Azért még mindig maradt annyija, hogyha a verseny nem lett volna szenvedélye, kis földbirtoka, tőkéje elegendő lett volna a nyugodt, gondtalan életre. A gróf kíséretéhez tartozott dr. Frick, aki Boroszlóból származott és az a fajta hűvös, elegáns, németes típus volt, amelyik lélektelen pedantériával éli le az életét. Rajta kívül csak Kribil kísérte el minden útjára a grófot. Kribil zsoké volt, több alkalommal vitte elsőnek célba a gróf lovait és európai hírnévre tett szert a gyepen. Mint általában a zsokék, feltűnően görbelábú, csenevész termetű emberke volt. Tövisesre nyírt haja elől hegyesen ékelődött alacsony homlokába, majdnem az orra tövéig és rettenetesen nagy fülei tuberkulotikusan elálltak, a hangja vékony volt és rövid szavakkal fejezte ki magát. Hogy ne hízzon, kerülnie kellett a jó falatokat és itallal kárpótolta magát.
Sándor látszólag könnyen illeszkedett bele ebbe az új környezetbe, de hogy belülről, lelkileg és idegileg képtelen volt megbarátkozni a helyzetével, azt talán felesleges is megjegyeznem. Inkognitója még szorosabban tapadt rá attól, hogy honfitársai és rangjabeliek között van ilyen alárendelt minőségben. Hogy körülötte magyarul beszéltek, hogy róla is magyarul tettek megjegyzéseket és mindebből egy szót sem érthetett és soha egy magyar szót ki nem ejthetett, fantasztikus, izgalmas es fájdalmas is volt számára. Sokszor ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy hirtelen megszólaljon a gazdái előtt. Az öreg gróf, akinek a leereszkedésében talán még több gőg volt, mint a fölényében, szemmelláthatóan szívesen látta Sándort az alkalmazottai között. Irén elnézett felette. Viszont Sándor belészeretett. Először életében volt igazán szerelmes, a szónak abban a legőszintébb értelmében, amellyel az ember csak ritkán érez és ilyenkor mintha egy gyermekkora óta világosan megálmodott elképzelése öltött volna testet, minden ambiciója, reménye, kilátása egy nő bírásához fűződik. Egyszer hallotta, amint Irén azt mondta az apjának:
– Érdekes, én ezt a soffőrt még nem láttam mosolyogni.
– Valószínűleg ritkán van jókedve – mondta a gróf és tovább dúdolgatott magában, mert az volt a szokása, hogy gondolkodás közben dúdolt. Talán egy héttel később váratlanul megkérdezte a sofőrt:
– Maga gyászban van, Roger?
– Nem, gróf úr.
– Hát akkor majd legyen szíves és mosolyogjon egyszer, ha nem esik nehezére – mondta barátságosan és bement a házba.”