„Félórával előbb volt nálam a két segéd és közölte velem, hogy holnap reggel lesz a párbaj. Pisztoly és utána kard. Kétszeri golyóváltás, azután nehéz lovassági kardok, fél bandázzsal, harcképtelenségig. A fiúk rémületnek vélik sápadt hallgatásomat és kedélyesen a vállamra ütnek:
– Legjobb lenne átlumpolni az éjszakát! Egy kicsit berugunk.,. Ah, nem kell mellre szívni a dolgot. A statisztika szerint a legkevesebb párbaj végződik komoly sebesüléssel…
Azt hazudom nekik, hogy nem megyek, mert egy kis nőt várok. Röhögve ütnek hátba.
– Remek fickó vagy! Ez aztán hidegvér! De igazad van! Ez mindenesetre a legkellemesebb izgalomlevezető.
Még a lépcsőről is hallom nevetésüket.
Most nagyon jól esik a magány. A szemem gépiesen siklik végig a falraakasztott régi képeimen és vázlatokon. Egy élet munkája. Még kellene dolgoznom. Sok mondanivalóm lenne. Itt a megkezdett kép, amelyhez Böske ült modellt. Egészen jól indult. No, ezt sem fogom sohasem befejezni!
Hideg rémülettel döbben belém: anyámhoz és húgomhoz kellene búcsúlevelet írnom. Ki fogja nekik megmondani, hogy meghaltam? És mit írhatnék nekik, ami magyarázatul szolgálhatna? El fogják átkozni Olgát!… Most már tudom, ez lesz az utolsó kérésem: ne gyülöljétek Olgát! Anyám, ezt nem érted, de összetett kézzel kérlek a sír szélén: szeresd ezt a lányt!
Drága, jó anyám! Hogy féltett mindig a várostól, a rossz lányoktól. Látod, édesanyám, mégsem a rossz lányok lettek a végzetem, hanem ez az egy tiszta és szent, aki elém került!
Ez az éjszaka mindenesetre még az enyém. Odakint már felgyulladnak a lámpák, álmos cigányok és jazz muzsikusok nyujtódznak ágyaikban, felkelnek és indulnak a lokálokba, kávéházakba, vendéglőkbe. Hány helyen szólhat Pesten éjszakánkint a zene? Hány helyen táncolnak, isznak, duhajkodnak, szeretnek?
Látom az éjszaka zürzavaros, csillogó kavargását, estélyiruhás nőket, mint egy döbbenetes látomás bontakozik ki minden előttem és ebből az örvénylő forgatagból kilép egy nő. Mindenkinél szebb, mindenkinél sugárzóbb, elindul és erre tart, ide jön, ebbe az uccába…
Olga!
A vizió olyan eleven, hogy felugrom a kerevetről és szívdobogva állok az ajtóra meredve. Már a lépteit is hallom. A falépcső könnyen megcsikordul… Egy pillanatra megállt, elfulladt lélegzettel. Pontosan érzem, mikor az ajtóm elé ér. Heves mozdulattal tépem fel az ajtót. A küszöbön ott áll Olga.
Nem is csodálkozom. Tudtam, megéreztem. Az én rettenetes akaratom hozta ide. Két szeme ijedten és meghatottan néz rám, az arca lángol.
– Olga! – kiáltottam elragadtatva és felujjongva. – Tudtam, hogy jön… Látja, ajtót nyitottam, mielőtt kopoghatott volna. Megéreztem, hogy itt van már. Vártam.”