Margit Gautier-be, a kaméliás hölgybe Párizs előkelő köreinek kedvelt kitartottjába egy napon beleszeret Armand Duval. A lány viszonozza a számára szokatlanul intenzív érzelmeket, lassanként felhagy régi életmódjával, s csak szenvedélyes szerelmének él. De a kurtizáni életéhez kapcsolódó előítéletek azonban lehetetlenné teszik, hogy boldogsága beteljesüljön.
Részlet a könyvből:
„Az árverés tizenhatodikára volt kitűzve.
A látogatások és az árverés között egynapi időközt hagytak, hogy a kárpitosok leszedhessék a kárpitokat, függönyöket stb.
Akkoriban tértem haza egy nagyobb utazásról. Így aztán elég természetes volt, hogy nem értesítettek Margit haláláról azoknak az újdonságoknak során, melyeket a jó barátok rendesen elmondanak annak, aki éppen akkor tér vissza a fővárosba. Margit szép volt ugyan, de amilyen sokat beszélnek a felkapott nőkről életükben, annyira hallgatnak róluk, amikor elhunynak. Az ilyen nap csillogás nélkül nyugszik le, éppen úgy, mint ahogyan felkel. Halálukról, ha fiatalon hunynak el, valamennyi kedvesük egyszerre értesül, mert Párizsban egy-egy ismertebb félvilági nőnek valamennyi kedvese szinte bizalmas meghittségben él egymással. Egyik a másiknak elmondja a halottra vonatkozó kedves kis emlékeit, azután folytatják életüket, melyet az egész esemény még csak egy könnycsepp erejéig sem zavar meg.
Manapság, amikor valaki huszonöt éves elmúlt, a könny bizony ritka dologgá válik, az ember már nem ontja akárkiért. Legfeljebb, ha a szülőket siratják meg, azokat is annyira, amennyire megfizették, és annak az árnak arányában, amelyet ezért hátrahagytak…
Ami engem illet, bár az én kezdőbetűim nem ékeskedtek Margit csecsebecséin, ösztönszerű elnézésemnél és annál a természetes szánalomnál fogva, amelyet az imént vallottam meg, önkéntelenül is egyre a leány halálára gondoltam, és talán tovább is töprengtem a halála fölött, mint amennyi időt az eset megérdemelt volna.
Emlékeztem, hogy sokszor találkoztam Margittal a Champs-Élysées-n, ahová mindennap kikocsizott kis kék hintaján, két pompás pejlovával. Ilyenkor rendesen meglepett az az előkelő megjelenés, amely pályatársnőitől megkülönböztette, és amely még jobban kiemelte igazán kivételes szépségét.
Ezeket a szerencsétlen teremtéseket, valahányszor kikocsiznak, kíséri valaki – Isten tudja, kicsoda.
Mivelhogy egy férfi sem szeret tüntetni azzal, hogy kihez fűzik éjjeli szeretkezései, viszont ezek a nők irtóznak az örökös egyedülléttől, sétakocsizásaik vagy sétáik alkalmával magukkal visznek valakit, akinek – kevésbé szerencsés lévén – nincsen kocsija, vagy egy-egy élemedett dámát, akinek elegáns öltözéke ki tudja, honnan származik, és akihez bizalommal fordulhat mindenki, aki részleteket kíván megtudni annak életéből, akit kísér.
Margitnak nem volt ilyen öregasszonya. Mindig magányosan kocsizott ki a Champs-Élysées-re, s amennyire csak lehetett, behúzódott hintaja mélyére. Télen rendesen nagy kasmírkendőbe burkolózott, nyáron pedig könnyű és nagyon egyszerű ruhákba öltözött. Kedvenc sétái közben számtalan ismerősével találkozott, de értette a módját, hogy úgy mosolyogjon feléjük, hogy mosolyát csak azok vegyék észre, akiknek szólt. Hercegnők szoktak így mosolyogni.
Nem ott kocsizott, ahol társnői: a Champs-Élysées köröndje táján, hanem a Bois sűrűjébe vitette magát. Itt azután leszállt fogatáról, körülbelül egy óra hosszat gyalog sétált, majd pedig újra kocsiba ült, amely sebes ügetéssel vitte haza.”
A KAMÉLIÁS HÖLGY KÖNYV LETÖLTÉSE