„Valami megnyugtatót talált Mr. Barnstaple abban, hogy ilyen nagyszerű emberek társaságába pottyant.
Különösen a Lady Stella társasága volt kellemes. Micsoda egy kedves nő. Magával hozta a drága, régi világ levegőjét. Kész arra, hogy ezt az új világot annak a réginek a mintájára gyúrja át; csak alkalom nyíljék. Kivédte, nem engedte közel magához azt a sok csodát, amely fulladással fenyegette Mr. Barnstaple-t. Maga az a tény is, hogy Mr. Barnstaple ővele és a társaságával találkozott, felér egy kisebbszerű kalanddal. Áthidalta azt a szándékot, amely a régi világ köznapját a lágy utópiai levegővel kötötte össze. Biztosabbá tette a talajt, degradálta azt a nagyszerű pompát, ami Mr. Barnstaple-t körülvette. A Lady viselkedése mintegy azt igyekezett kifejezésre juttatni, hogy ez az egész dolog csak akkor szép, ha ő és Mr. Burleigh is szépnek találja, valamint ha olyannak mutatkozik a Mr. Freddy Mush szemüvegén keresztül is. Arra a magaslatra emelte az egész eseményt, ahol azok az esetek állottak, miket a nevezetes társasággal kapcsolatban a lapokban szoktak közzétenni. Lehet, ha Mr. Barnstaple egyedül csöppen Utópiába, az események, a látottak annyira hatalmukba kerítik, hogy még az eszét is elveszíti. Így pedig maga az a könnyed modorú, barna istenség is, aki most vált szót Mr. Burleigh-vel, a nagy ember közbenjárásával valahogy ésszel felérhetővé, felfoghatóvá válik.
Mégis, a lélekzete elállott Mr. Barnstaple-nek, mikor a Limousine-kocsi népétől elfordulva körülnézett abban a gyönyörű világban, amelybe ím így együttesen pottyantak bele. Valójában micsoda lények ezek a férfiak és nők? Milyen világ ez, amelyikben, úgy látszik, még a szertefutó csorda se zavarja meg a virágágyak rendjét, ahol a leopárd minden macskaravaszságtól menten barátságos szemmel tekint a járókelőkre.
Legfurcsább, hogy ennek a világnak két első lakójával való találkozásuk ilyen tragikus körülmények között történt. A két első ember halott ember volt. Valami lehetetlen, merész kísérlet két áldozata. Még csodálatosabb, hogy abból a másik kettőből – úgy hívták magukat: a halott férfi és halott nő testvérei – olyan csekély bánatot, szomorúságot váltott ki halottaik látása. Semmi érzelmes jelenet. Mr. Barnstaple jól szemügyre vette őket! Se könny, se ámulat. Úgy látszik, nem annyira megrémültek, mint inkább meglepte, érdekelte őket a dolog.
Az az utópiai, aki a romok mellett maradt, kivitte a leány tetemét és a társa mellé fektette. Aztán – Mr. Barnstaple látta – visszament a romokhoz. Úgy látszott, most tüzetes vizsgálatot tart.
És most többen is érkeztek a szerencsétlenség színhelyére. Repülőgépeken jöttek. Két egészen kicsi, zajtalan, gyors gépen, akár a fecske. Nem messze tőlük, a mezőn szálltak le. Az úton is egy férfi közeledett. Az is kicsiny, kétüléses, kétkerekű alkalmatosságon, amely valamelyest hasonlított a biciklihez. Könnyebb volt és kecsesebb minden földi automobilnál, s csodálatosképpen két keréken maradt állva. Lejjebb, az útról, utópiaiak kacagása érte a fülét. Úgy látszik, roppant nevetségesnek találhatták a hatalmas Limousine-t. És majdnem valamennyi épp olyan hiányosan volt öltözve és épp olyan szépnövésű volt, mint a két halott kísérletező. Egy-kettő hordott csak valami kerek, nagy szalmakalapot. Egyikük pedig – valamivel idősebb, harminc körüli nő lehetett – fehér ruhát viselt, vérvörös szegéllyel. Most éppen ez beszélt Mr. Burleigh-hez.”