Josef K. arra ébred, hogy két őr jelent meg a lakásán, s közlik vele a letartóztatás tényét.
Az őrök viselkedése minden erkölcsöt áthág: megsértik Josef K. szobáját – sőt a szomszéd Bürsner kisasszonyét is -, megsértik Josef K. személyes holmijait, megeszik a reggelijét, sőt ki akarják csalni a ruháit és a pénzét is. Közlik vele, hogy bár le van tartóztatva, bemehet munkahelyére, elláthatja a kötelességeit, ugyanúgy élheti az életét, mint korábban. Ezzel kezdetét veszi Josef K. kálváriája, az abszurd letartóztatástól egészen az ítéletig, a kivégzéséig hányódik az érthetetlen és zűrzavaros történések és a felfoghatatlan, titokba zárt törvények útvesztőjén. A legfontosabb kérdés pedig, hogy K.-t mivel vádolják, mit követhetett el, sosem derül ki, mintha egyáltalán nem lenne lényeges vagy semmiképp sem szabadna kiderülnie.
A letartóztatást követően K.-t értesítik, hogy következő vasárnap vizsgálatot tartanak az ügyében, ezen köteles megjelenni. Sőt, ezek a vizsgálatok rendszeresek lesznek, mivel hamar le akarják őket zárni, ezért követik majd olyan sűrűn egymást…
Részlet a könyvből:
„Ilyen körülmények közt persze nagyon kedvezőtlen és nehéz helyzetben van a védelem. De ez is szándékos. A törvény ugyanis voltaképpen nem engedi meg, hanem csak eltűri a védelmet, s még az is vitatott, hogy legalább ez az eltűrés kiolvasható-e az ide vonatkozó cikkelyből. Szorosan véve tehát a bíróság egyetlen ügyvédet sem ismer el, s akik ügyvédként szerepelnek ez előtt a törvényszék előtt, lényegében mind csak zugügyvédek. Ez persze nagyon lealacsonyítja az egész testületet, s ha K. legközelebb egyszer megint elmegy a bíróság irodáiba, megnézheti, hogy egyszer ezt is lássa, az ügyvédek szobáját. Nyilván megrémülne az ott egybegyűlt társaságtól. Már a részükre kiutalt, szűk, alacsony kamra is mutatja, mennyire megveti a bíróság ezeket az embereket. Világosságot a kamra csak egy kis padlásablakon át kap, de ez is oly magasan van, hogy ha az ember ki akar nézni rajta – ilyenkor egyébként egy szorosan az ablak elé épített kandalló füstje facsarja az orrát, s kormozza be arcát –, előbb egy kollégát kénytelen keresni, hogy az a hátára vegye. Ennek a kamrának a padlóján – hogy csupán még egy példát említsen ezekre az állapotokra – immár több mint egy éve egy lyuk van, nem akkora, hogy az ember beleeshessék, de elég nagy ahhoz, hogy fél lábbal teljesen belecsússzon. Az ügyvédi szoba a második padláson van; ha tehát valaki a lyukba botlik, a lába lelóg az első padlásra, éspedig arra a folyosóra, ahol a felek várakoznak. Nem túlzás, ha az ilyen viszonyokat ügyvédi körökben gyalázatosnak tartják. A gondnoksághoz benyújtott panaszaiknak a legcsekélyebb foganatjuk sincs, azt viszont a legszigorúbban megtiltották az ügyvédeknek, hogy a saját költségükön bármit is változtassanak a szobájukban. De annak is megvan az oka, hogy miért bánnak így az ügyvédekkel. Lehetőleg mellőzni akarják a védelmet, hogy minden magán a vádlotton múljék.”