Valahol a távoli sztyeppén egy fogolytáborban élt az „ismeretlen” Ivan Gyeniszovics Suhov; az ő egyetlen napjának részletes krónikája a kisregény. Egyetlen teljességgel szokványos napjáé, amikor semmi különös nem történik: mínusz harminc fok van, mint mindig; híg halleves a reggeli, mint szokásos; a rabokat létszámba veszik és motozzák reggel és este, munkába menet és jövet, mint rendesen; dúl az ügyesek és élhetetlenek egyenlőtlen küzdelme a kályha és a kásás kondér körül, ahogy megannyi napon, héten, hónapon, éven át…
A végeérhetetlen rabságban megáll az idő, egyszerűen nincs is már jelentősége, értelme.
Hiteles híradás az ötvenes évek szibériai lágereiről.
Részlet a könyvből:
„Reggel ötkor – mint mindig – a parancsnoki barakk előtt lógó síndarabon a kalapács elkongatta az ébresztőt. Szaggatott csörömpölése gyengén hatolt át a kétujjnyi vastag jéggel bevont ablaküvegen, és hamarosan elhalt: a nagy hidegben a felügyelőnek nem volt kedve sokáig kongatni.
A kongatás véget ért, kint éppoly vaksötét volt, akárcsak az éjnek idején, amikor Suhov felkelt, hogy a küblihez menjen; az ablakon át csak három lámpás fénylett sárgásan: kettő a zónában s egy a táboron belül.
A barakkot valami oknál fogva még nem nyitották ki, s nem hallatszott, hogy a naposok rúdra akasztották volna a küblit, hogy kivigyék.
Suhov sohasem aludta el az ébresztőt. Mindig idejében felkelt, így a munkába indulásig maradt másfél órája, ami az övé és nem kincstári, s aki jól ismeri a táborban a dörgést, mindig kereshet valamit: egy régi kabátbélésből huzatot varrhat valakinek a kesztyűjére; valamelyik jómódú brigádtagnak egyenesen a priccséhez viheti a száraz nemezcsizmát, hogy ne kelljen ott topognia mezítláb a nemezcsizmák halmaza körül, míg kiválogatja a magáét; vagy bejárhatja gyorsan a raktárakat, talán valahol hasznát veszik, felseperhet, vagy ide, vagy oda szállíthat valamit; elmehet az étkezőbarakkba is, összeszedheti halomba a bádogtányérokat az asztalról, és behordhatja az edénymosogatónak – ezért is leesik némi ennivaló, persze ott sok a vállalkozó, csak úgy nyüzsögnek, nem lehet szabadulni tőlük, de ami a legfontosabb: ha a tányérban akad holmi maradék, az ember nem állja meg, és kinyalja. Suhov azonban jól megjegyezte első brigadérosának, Kuzjominnak a szavait. Öreg, dörzsölt táborlakó volt, ezerkilencszáznegyvenháromban már a tizenkettedik évét ülte, és a frontról akkor érkezett utánpótlást egy erdei tisztáson, a tábortűz mellett, így oktatta:
– Itt, fiúk, a tajga törvényei uralkodnak. De itt is élnek emberek. A táborban azok pusztulnak el, akik kinyalják a tányért, meg akik az ambulatóriumba vetik a reményüket, no meg akik a komának járnak besúgni.”
AZ IVAN GYENYISZOVICS EGY NAPJA KÖNYV LETÖLTÉSE
PDF FORMÁTUMBAN PRC FORMÁTUMBAN