Edmondo de Amicis 1846-ban született Onegliában, Olaszországban. Katonának készült és végigharcolta az olasz egység harcának legdicsőbb részét: azt, amely Róma elfoglalásával végződött. Mint fiatal hadnagy fogott tollat először, és feljegyezte a katonaélet apró bánatait és örömeit. De Amicis elhagyja pályáját és végképpen íróvá lesz. Katonakorának emlékei még sokáig visszajárnak írásaiban. Néhány esztendőnyi időt utazással töltött. Minden útjának egy-egy terjedelmes kötet lett az eredménye.
Részlet a könyvből:
„- Odanézz, mondá a minap este egy barátom s háza ablakából, amely egy kis térre nyilik, a szemközt való ház negyedik emeleti kis terraszára mutatott; – látod azt az embert?
Odanéztem s egy embert láttam, aki a sarokban ült és félkarját a korláton végignyujtóztatta; de az arcát nem tudtam megkülönböztetni.
– Az az ember – kezdte megint a barátom – nagyon ellenszenves nekem; nem egyszer gondoltam már arra, hogy más házba költözöm csak annak a vigasztalásnak a kedvéért, hogy látnom ne kelljen többé. Azt kérded persze, hogy miért; én meg azt felelem, hogy sohase beszéltem véle, hogy soha a hangját nem hallottam, hogy azt sem tudom, kicsoda, hogy nem tudom, mit mivel, hogy nem tudom, milyen az arca, mert nem látok el innen hozzája még a messzelátómmal sem. Ellenszenves nekem az az ember, mivel minden áldott este ilyentájt megtévedhetetlenül fölkel az asztaltól és leül abban a sarokban; és minden este szakasztott ugyanazzal az automatai mozdulattal átveti egyik lábszárát a másikon s félkarját végignyujtóztatja a korláton. Nincs rá eset, hogy Isten ments, csak egyszer is a lábával mozdulna előbb, azután a karjával! Előbb a karral, azután a lábbal. Pedig ez még a kisebb rossz rajta. Esténkint, még minekelőtte fölkelne az asztaltól, egy asszony, aki a feleségének látszik, odatolja szokott helyére a széket, azután pipát visz neki, a kezébe adja, meggyujtja minden áldott este, – ő pedig estéről-estére kiszolgáltatja magát felfuvalkodottan és dölyfösen, akár egy szultán, a legcsekélyebb mozdulattal sem igyekszik előzékenynek lenni, még csak azt se mutatja, hogy észreveszi, hogy kiszolgálják. Azután… minden pillanatban szüksége támad valamire, és a nő feláll, eltünik, visszatér valami itallal, vagy egyébbel; az meg elveszi, felhajtja és az önző sybarita élvezésével megtörüli bajszát s még azzal se fárasztja magát, hogy visszanyujtsa a poharat. Azután… barátok jönnek látogatására, de ő neki eszébe sincs, hogy fölkeljen, és ha még is, hát megáll a két lábán és egyet-kettőt sétál a kis terraszon oly szabadon és fesztelenül, mint mi ketten. De se le, se föl, se körül nem néz soha, nem köszön az senkinek; egyszóval, mintha csak azért volna, hogy a világ körötte forogjon; adja a bálványképet; arra született, hogy megbámultassa és kiszolgáltassa magát. És te még nevetsz! De nekem ennyi elég ahhoz, hogy meggyülöltessen vélem egy embert; már én ilyen vagyok; más emberfia ügyet sem vet rája, én rágódom rajta. Azt hiszem, olyan jól ismerem azt odaáltal, mint akár tégedet. Megmondjam, miféle szerzet? Nem tudom ugyan, de oly igazán megmondom, mintha csak tudnám. Az az ember ott – azzal nekiszegezte ujját a szemköztes házbeli embernek és oly merően nézte, mintha ki akarná ásni szeméből a titkot – egy szélhámos szatócs, aki garasait összerakosgatja és már most érleli magában a majdani gazdagember korának pöffeszkedő kevélységét; azt az asszonyt is azért vette feleségül, hogy megtakaritsa a boltiszolga meg a cselédlány bérét, mert rosszabbul bánik vele, mint a cselédlánynyal és nem sokkal jobban, mint a szolgával; fösvény mindenben, csak a falánksága kielégitésében nem; a harmadik emeleten lakhatnék, de a negyediken lakik takarékosan, pedig nincsen gyermeke, s nem kis kivánkozik utána; mindent megvet, ami nem üzlet; neki minden miniszter tolvaj, mindenki aki tanul szamár és mindenki, akinek kevesebb a pénze, mint neki, rongyos fráter… És még nevetsz! Nem tudod, hogy az ellenszenv érzés dolga! Lásd, én boldog volnék, ha alkalmam kinálkoznék reá, hogy borsot törjek egyszer az orra alá; gyülöletes egy ember; nem bánom, ha képzelődőnek, ha feketemájunak, ha akárminek gondolsz is; de mikor a szivem azt mondja: – Az az ember hitvány egy fráter; – utálom; és ki kell, hogy mondjam, hogy könnyitsek vele magamon.”