Aristide Rougon – vagyis most már Saccard – történetét meséli tovább a könyv. Ennek a pénzt istenként tisztelő, a spekulációból életelvet kovácsoló nagystílű, gátlástalan tőzsdelovagnak a figurája valóságos, történeti alakok ötvözete, azoké, akik a végnapjait élő második császárság tőzsdepalotájában rohamra vezetik millióikat, hatalmas részvényhadseregüket. Zola, a tömegjelenetek mestere, nagy erővel ábrázolja a profitra éhes üzérek, a gátlástalan börzelovagok, a minden hájjal megkent alkuszok siserahadát – és azokat is, akiket elnyelnek, legázolnak kegyetlenül a pénzhajszában: a hiszékeny kisemberek tömegét.
Részlet a könyvből:
„Ez az alacsony, nagyon élénk, jóképű barna férfi most, harminckét éves korában örökölte egyik nagybátyjának a tisztségét. És úgy látszott, hogy teljesen lefoglalja a vele szemben ülő kövér, vérbörzsönyös, borotvált arcú vendég, a híres Amadieu, akit a Tőzsde nagyon tisztelt fényes üzleti sikere óta, amit a selsis-i bányarészvényekkel ért el. Amikor a papírok tizenöt frankra estek, és azt hitték, hogy bolond, aki megveszi őket, minden vagyonát, kétszázezer frankot, belefektette az üzletbe csak úgy találomra, minden számítgatás és puhatolózás nélkül, az ostobák szerencsés csökönyösségével. A meglevő és jelentős kincsek feltárása ma már ezer frankra emelte a részvények árfolyamát, s így mintegy tizenötmilliót keresett a manőveren, és buta művelete, mely miatt zárt intézetbe kellett volna csukni, most a nagykoponyájú pénzemberek rangjára emelte. Mindenki dicsőítette, és kikérte tanácsát.”