A cselekmény két szálon fut: az egyik egy lány megrontásának és megrontója szörnyű bűnhődésének története; a másik pedig egy alkoholista szülőktől származó, roncsolt idegzetű emberé, akit terheltségében szüntelenül a legiszonyúbb bűn, a kéjgyilkosság kényszere kísért…
Lantier mozdonyvezetőnek – örökletes terheltsége miatt – időről-időre ölési kényszere van. A pályaudvari elöljáró feleségével, Séverinne-nel viszonyt kezd. Úgy érzi, hogy az asszony a férj megölését várja tőle. Ekkor bekövetkezik a tragédia…
Részlet a könyvből:
„Egy perc múlva fél. Egy rikkancs csökönyösen kínálgatta az esti lapokat, pár utas sétálgatott még a peronon cigarettázva. Aztán mindenki fölszállt: hallatszott, hogy a vonat két végéről közelednek a felügyelők, és becsukják az ajtókat. Roubaud kellemetlenül volt meglepve, amikor az üresnek hitt fülkében sötét alakot vett észre: gyászoló asszony lehetett, némán, mozdulatlanul gubbasztott a sarokban; de akkor már tényleg dühbe gurult, amikor az ajtó újra kinyílt, és a felügyelő betuszkolt egy házaspárt – egy kövér férfit s egy kövér asszonyt -, akik elfulladva rogytak le az ülésre. Mindjárt indulnak. Megint sűrűn szitált az eső, elárasztva a hatalmas, homályos térséget, ahol szüntelenül jöttek-mentek a vonatok, csak kivilágított ablakaik látszottak, keskeny üvegtáblák elsuhanó sora. Zöld lámpák gyúltak ki, lámpások fénye imbolygott a földön. Sehol semmi, csak a határtalan feketeség, melyben csupán a sápadt gázfénnyel megvilágított távolsági csarnokok látszottak. Minden alámerült, a zajok is eltompultak, csak a mozdony dohogása hallatszott, a nyitott szelepeken át fehér gőz tört elő kavarogva. Felhő szállt föl, szétterült, mint egy kísérteties halotti lepel, fekete füstgomolyagok vegyültek bele, nem tudni, honnét. Az égbolt még jobban elfeketült, koromfelleg szállt az éjszakai fényekben úszó Párizs felé.
A helyettes főfelügyelő ekkor fölemelte a lámpását, hogy a gépész kérjen szabad pályát. Két füttyentés hallatszott, és távolabb, a váltóháznál kihunyt a vörös fény, majd fehér villant föl. A szerkocsi ajtajában álló főkalauz figyelte az indító jelzést, hogy továbbadja. A gépész hosszút sípolt megint, kinyitotta a szabályozót, megindította a mozdonyt. Elindultak. Először alig lehetett érzékelni a mozgást, aztán nekilendült a vonat. Elhaladt az Európa-híd alatt, befutott a batignolles-i alagútba. Csak a három hátsó lámpája látszott, mint nyitott, vérző sebek alkotta vörös háromszög. Pár másodpercig még szemmel lehetett kísérni az este borzongós sötétjében. Aztán tovarobogott, és többé semmi sem tartóztathatja fel a teljes gőzzel száguldó vonatot. Eltűnt.”