A nagy klasszikus író világhírű regénye a francia-porosz háború apokaliptikus napjait idézi fel. A hatalmát féltő III. Napóleon háborút indít a poroszok ellen, abban a reményben, hogy ezzel talán megfékezheti a belső elégedetlenséget, s ugyanakkor növelheti Franciaország tekintélyét a külföld szemében. Az esztelen lépés százezrek életébe kerül. A rosszul felszerelt, 100 000 főnyi hadsereget már az első csaták előtt szétbomlasztja saját tábornokainak féltékenysége és tehetetlensége. Sedan alatt a poroszok már csak a francia hadsereg romjaival állnak szemben. Könnyű a győzelem, maga a császár is fogságba esik. Párizs védői, a felháborodott párizsi nép megfosztja trónjától a császárt és kikiáltja a köztársaságot.
Részlet a könyvből:
„A Félix Douay tábornok parancsnoksága alatt álló 7. hadtestnek mindössze tizenkétezer embere táborozott itt. Az előző napon kapott parancs értelmében az első hadosztály Froeschwiller-be indult, a harmadik még Lyonban volt, s a tábornok úgy döntött, hogy elhagyja Belfort-t, előre indul a második hadosztállyal, a tartalék tüzérséggel és egy csonka lovas hadosztállyal. Lorrach-nál tüzeket észleltek. A schelestadti alprefektus sürgönye szerint a poroszok Markolsheimnél készülődnek átkelni a Rajnán. A tábornok úgy érezte, hogy jobbszárnya túlságosan elszigetelődik a többi hadtesttől, ezért siettette katonáit a határ felé; s ebben az elhatározásban erősítette az is, hogy előző napon értesült a wissembourgi katasztrofális rajtaütésről. Ha neki, magának, nem is kell megütköznie az ellenséggel, számolnia kell azzal, hogy bármelyik percben parancsot kaphat: induljon az 1. hadtest megsegítésére. E napon, augusztus 6-án, e viharos, feszült szombati napon feltétlenül ütközet volt valahol Froeschwiller környékén, ettől volt vészterhes és csüggesztő az égbolt, ez borzongott a tétova félelmeket sodró hirtelen szélrohamokban. És a hadosztály két teljes napon át úgy tudta, hogy csatába menetel, a katonák egyre azt várták, hogy a Belfort-tól Mulhouse-ig tartó erőltetett menet végén majd csak szembekerülnek a poroszokkal.
Egyre sötétebb lett, a tábor egyik messze eső sarkából felhangzott a gyülekezőre szóló jel, egyelőre csak távoli dobpergés, kürtszó, amit elkapott a szél. És Jean Macquart, aki éppen a cölöpöket verte mélyebbre, hogy szilárdabban álljon a sátor, hirtelen felegyenesedett. Az első háborús hírekre távozott Rognes-ból, még ekkor is kegyetlenül szenvedett a tragédiától, melynek során elvesztette Françoise-t, a feleségét, meg a vele hozományul kapott földet, és harminckilenc éves létére ismét beállt katonának. Visszakapta káplári rangját, s azonnal beosztották a 106. sorgyalogezredbe, melynek kereteit éppen akkor töltötték fel. Néha még jómaga is elcsodálkozott, hogy megint katonaköpeny nyomja a vállát, neki, aki Solferino után oly boldogan mondott búcsút a szolgálatnak, a kardcsörtetésnek, az egész mészárosmesterségnek. De mi mást tehet az ember, ha egyszer nincs már mestersége, nincs felesége, se senkije, semmije a földön, ha szíve megszakadásig tele bánattal, keserűséggel? Akkor már mégiscsak az a legokosabb, ha nekimegy az ellenségnek, ha az okvetetlenkedik. S eszébe jutottak saját szavai: hej, a mindenségit, ha már egyszer mindörökre elment a kedve attól, hogy munkálja, legalább védelmezni fogja hazájának, Franciaországnak ősi földjét.”