A Rougon – Macquart család történetének befejező kötete.
Dél-franciaország, Plassans. Itt él Pascal doktor, Rougonék harmadik fia, aki nemes jellemével, szép emberi tulajdonságaival kiválik ebből a vérrel és szennyel fertőzött, tébolyult családból. A tudós orvos a szegények gyógyításának szenteli életét. Évtizedekig gyűjtött feljegyzéseinek lapjairól újra életre kél, s elvonul előttünk a család sok ismert alakja. Pascal tudományos feljegyzései megsemmisülnek, de eszméi tovább élnek bájos unokahúgában, az ifjú Clotilde-ban. A fiatal lányhoz fűződő tiszta szerelem ragyogja be az idős orvos életének utolsó napjait. A szerelmükből gyermek születik…
Részlet a könyvből:
„– Mindenekelőtt itt vannak a származási adatok. Fouqué Adelaide, a tévutra vezetett nő volt az első idegbántalmu, a ki aztán Rougon Péternek, a törvényes ágnak adott életet és a két törvénytelennek: Macquart Ursulának és Antalnak. Itt kezdődik, az 1851. évi deczemberi államcsiny keretében, az a véres polgári tragödia, az, midőn a Rougonok: Péter és Félicité, Plassansban a rendet helyreállitva, Silvére vérével mocskolják be zsönge szerencséjüket. A megvénült Adelaide, a nyomorult Dide néne, a Tulettesben van ime bezárva, mint a vezeklés és a bűnbánás kisérteties alakja. Aztán a sovár vágyak egész falkája kelt hajsz’ra: a hatalom és fönség sovárgása, a mely Rougon Jenőnél, a nagy embernél, a családnak fő sarjánál jelentkezik, a ki a köznapi érdekekből kibontakozva a hatalmat a hatalom kedvéért szereti. Egy pár ócska csizmában meghóditja Párist, a jövendőbeli császárság kalandorjaival szövetkezik és az államtanács elnökségétől a miniszteri székig jut. Czinkos szövetkezete, egy kiéhezett csapat tette nagygyá, az, mely őt mind magasabbra emelte, de őt magát is felemésztette. Lebilincselte ugyan rövid ideig egy asszony, a szép Clorinda, kit őrült vágygyal kivánt meg, de annyi erő duzzadott benne, oly égő vágy, hogy ő legyen az uralkodó, hogy egész életének meghazudtolásával, ujra hatalomra vergődött az alkirályi diadalmas méltóság felé vezető utjában. Aristide Saccard, e sovár vágyat aljas gyönyörök élvezetével elégitette ki: pénzzel, asszonynyal és fényűzéssel. Emésztő szomj volt ez, mely őt is tönkretette, mert amugy forrón rohant a konczra, belesodródva a boulevardok végletekig menő merész speculatióinak viharába. Az egész városon végigsepert az, mindenütt rést ütve, majd ismét behordva azokat. Szemtelenül nagy vagyonokat teremtett, melyeket hat hó alatt elvertek s ujra visszaszereztek az emberek. Arany-csömör uralkodott akkor, őt is kórságokba döntötte annak fokozódása és arra birta, hogy midőn első feleségének Angelának teteme alig hült ki, már is eladta nevét, hogy megszerezze, feleségül véve Renét, az első okvetlenül szükséges százezer francot. Ez őrület később annyira vitte, hogy egy anyagi válság perczében, még családi életében a fekélyt is eltürte s szemet hunyt fia, Maxime, és második felesége szerelme előtt, az ünneplő Páris kéjes mámorláza közepett. Ugyanaz a Saccard volt ez, a ki néhány évvel később megalapitotta a Banque Universelle óriási, milliókat piaczra dobó pénzprését. Saccard, legyőzhetetlenül a nagy pénzcapacitás előkelőségéig és merész transactióiig küzdötte fel magát; megértette a pénz czivilizáló szerepét. Tőzsdecsatákat nyert és vesztett, mint Napoleon Austerlitznél, Watterloonál. S sikertelenség esetén magával döntötte bukásában a nyomorultak és tönkrejutottak egész légióit. Victor fiát az elzüllés, a vétek örvényében hagyta elveszni, ugy hogy az egy sötét éjjel elszökve, végkép eltünt; mig Saccardot magát, az igaztalan természet közönyös pártfogása, az imádandó Carolin szerelmével ajándékozta meg, valószinüleg utálatos életének jutalmául.”