Fehér éjszakák Péterváron. Végzetes, vagy annak tűnő találkozások, melyek során idegen lelkek nyílnak meg egymásnak. Önmagukat, társakat kereső magányos lelkek bolyongása a kihalt utcákon.
A hangsúly a főhős, a „fiatalember” belső vívódásaira helyeződik, aki Pétervár utcáit rója magányosan és álmaiba merülve. Egy fehér éjszakán azonban találkozik Nastyenkával, aki egy különc és furcsa leány. Megismerkedésük után a valóság válik álommá, az ifjú szerelme esik, de végül álmainak egész birodalma zajtalanul, nyomtalanul dől össze.
A főszereplő ebben a történetben eljátszhatja a nemes lelkű lovagot, megmentheti az ismeretlen lányt a tolakodóktól, vállalhatja a szerelmi postás szerepét, és nagylelkűen lemondhat a megszeretett lányról. De a főhősnek be kell vallania, hogy mentsvára nincs többé, az álmok elfogytak, s már kénytelen az ábrándok évfordulóit megtartani.
Részlet a könyvből:
„Gyönyörű éjszaka volt, egyike azoknak az éjszakáknak, a milyeneket csak fiatalkorunk ismer, kedves olvasóm. A mennybolt olyan csillagos, olyan derült volt, hogy feltekintve rá, az ember önkéntelenül is azt kérdezte magától: Valóban élhetnek hát gonoszok is, ily szép ég alatt? És ez a gondolat, kedves olvasóm, szintén fiatalos, nagyon fiatalos. De bár sokáig lehessen a szived fiatal!
A „gonoszokra” gondolva, jól esett visszaeszmélnem arra, hogy miként használtam fel a mai napot. Már mindjárt reggel valami különös boru fogott el; úgy tetszett, mintha mindenki futna előlem, kerülne, magamra hagyna. Bizonyára joggal kérdezhetnék tőlem: Ugyan, hát ki az a „mindenki”? Mert nyolc év óta, hogy Péterváron lakom, egyetlen egy ismerősre sem tudtam szert tenni. De hát minek is az ismerős? Ismerősöm nekem egész Pétervár. És ha ma reggel úgy tetszett, hogy „mindenki” itt hagy, ez azért volt, mert egész Pétervár kiment faluzni.
Megrettentem attól a gondolattól, hogy egyedül leszek. Három nap óta zaklatott már ez az aggodalom, anélkül, hogy meg tudtam volna magamnak magyarázni és három nap óta barangoltam a városban, mélyen elszomorodva, anélkül, hogy magam is értettem volna, mi történik bennem. A Nevszkij-proszpekten, a Kertben, a kőpartokon, sehol többé egy ismerős arc. Persze, ezek közül az ismerős arcok közül engem egyik sem ismert; de én mindnyájukat ismerem, még pedig nagyon jól; tanulmányoztam ezeket az arckifejezéseket; le tudom róluk olvasni örömeiket és bánataikat, és osztozom bennük. Szoros barátságot kötöttem (vagy legalább csak kevés híja volt, mert beszélni sohasem beszéltünk egymással) egy kis öreg úrral, akivel csaknem minden nap találkoztam bizonyos órában a Fontánkán. Tiszteletreméltó öreg úr, a ki mindíg vitázik magával, balkezével folyvást hadonázva s jobbkezében aranygombos, hosszú, csavart botot tartva. Észre is vett már és élénk érdeklődést tanusít irántam. Ha valami eset megakadályozott abban, hogy a rendes órában a Fontánkára menjek, bántott a lelkiismeret s azt mondtam magamban: Az én kis öregem elbúsulja magát! Közel is voltunk már ahhoz, hogy köszönjünk egymásnak, különösen ha mind a ketten jó hangulatban voltunk. Nem rég, mikor két egész napig nem láttuk egymást s harmadnap ismét találkoztunk, egyszerre nyultunk önkéntelenül mind a ketten kalapunk után. De még idejekorán jutott eszünkbe, hogy hiszen nem ismerjük egymást, s csupán érdeklődő pillantást váltottunk.”