1849-ben Dosztojevszkijt politikai összeesküvésben való részvétele miatt halálra ítélik, amit az utolsó pillanatban kihirdetett cári kegyelem katonai őrizetre változtat.
„A holtak házából” az író csak tíz esztendő múlva, 1859-ben szabadul. A regény a személyes tapasztalat hitelével számol be a szibériai fegyenctelepek életéről.
Az író a kéziratot egy Szibériában elhunyt nemesember hagyatékában találta, akit gyilkosság miatt kényszermunkára ítéltek.
„Számomra a munka nem volt nehéz, nem volt túlságosan kényszermunka, és csak jóval később döbbentem rá, hogy ennek a munkának a gyötrelme és büntető jellege nem annyira a munka súlyosságában és szakadatlanságában rejlik, mint inkább kötelező, kényszerű voltában, s hogy ráadásul botfenyítés mellett történik. Úgy hiszem, a szabad életben a paraszt összehasonlíthatatlanul többet dolgozik, különösen nyáron, mikor még az éjszakát is a mezőn tölti; de ő saját magának, ésszerű céllal dolgozik, és ez felmérhetetlenül könnyebb, mint a fegyenc számára teljesen haszontalan kényszermunka. Egyszer az jutott eszembe, hogy ha valakit teljesen meg akarnék semmisíteni, széttaposni, a legszörnyűbb büntetéssel akarnám sújtani, amelytől még a legszörnyűbb gyilkos is megremegne és összeroskadna, nem kellene egyebet tenni, mint a munkáját teljesen haszontalanná és értelmetlenné tenni. Ha a mostani kényszermunka érdektelen és unalmas is a rab számára, mint munkának mégis van értelme, a fogoly vályogot vet, földet ás, falat húz, épít; ebben a tevékenységben van értelem és cél. Néha a fegyenc még örömmel is csinálja, igyekszik minél ügyesebben, szaporábban, jobban dolgozni. De ha például vizet öntetnénk vele csöbörből vödörbe, vagy homokot őröltetnénk, a földet egyik helyről a másikra vitetnénk oda-vissza – úgy hiszem, a fogoly egynéhány napon belül felkötné magát (…)”