LETÖLTÉS
Egy negyvenéves, visszavonult pétervári kishivatalnok hőse feljegyzéseket írogat „az egérlyukból”, azaz egy nyomorúságos, városszéli kis zugból, ahol meghúzta magát.
A mű első fele kitalált önarckép: a torzult, eltorzított lelkű antihős kísérlete arra, hogy tisztázza léte értelmét, körüljárja a számára adott szabadság fogalmát, megvilágítsa helyét és szerepét a társadalomban, és múltja legsötétebb bugyrait mutassa be.
A második rész példázat a normális emberi kapcsolatok szinte totális hiányával sújtott emberről. Hősünk önkínzó élvezettel számol be legkínosabb, legfrusztrálóbb élményeiről: egy katonatiszttől elszenvedett megaláztatásról, groteszk, tragikomikus kísérletéről, hogy társakra leljen volt osztálytársai körében, majd ennek szükségképpen szerencsétlen végkifejlete nyomán a szánalmas viszonyról Lizával, a nyomorúságos kis utcalánnyal.
„Beteg ember vagyok… Rosszindulatú ember vagyok. Egy cseppet se vagyok rokonszenves. Azt hiszem, fáj a májam. Egyébként egy mákszemnyit sem értek a betegségemhez, és azt se tudom biztosan, mim fáj. Nem gyógyíttatom, sosem is gyógyíttattam magam, noha tisztelem az orvostudományt, és becsülöm az orvosokat. Ráadásul még végtelenül babonás is vagyok; legalábbis annyira, hogy tiszteljem az orvostudományt. (Eléggé művelt volnék ahhoz, hogy ne legyek babonás, de mégis babonás vagyok.) Én, kérem, rosszindulatból nem akarom gyógyíttatni magam. Ezt bizonyára nem tetszenek érteni. De én bezzeg értem. Természetesen nem tudom megmagyarázni önöknek, hogy ebben az esetben kinek az orra alá török borsot rosszindulatommal; nagyon jól tudom, hogy az orvosokkal semmiképp sem babrálhatok ki azáltal, hogy nem gyógyíttatom magam velük, én tudom a legjobban, hogy ezzel csakis magamnak ártok, senki másnak. Így hát, ha nem gyógyíttatom magam, csakis öncélú rosszindulatból teszem. Ha fáj az a máj, hát csak fájjon még jobban!
Már régóta élek így – idestova húsz esztendeje. Most negyvenéves vagyok. Azelőtt hivatalban szolgáltam, de most már nem. Rosszindulatú hivatalnok voltam, goromba voltam, és ebben gyönyörűségemet leltem. Mivel baksist nem fogadtam el, hát legalább ezzel kárpótolnom kellett magamat. (Sületlen szellemesség, de nem húzom ki. Miközben írtam, azt hittem, nagyon szellemesnek hat; de most, amikor magam is látom, hogy csak undokul hencegni akartam – csak azért se húzom ki!) Valahányszor kérelmezők jöttek az asztalomhoz felvilágosításért – rájuk csikorgattam a fogam, és kimondhatatlan gyönyörűséget éreztem, amikor sikerült valamelyiküket elkeserítenem. Majdnem mindig sikerült. Többnyire félénk népség volt az efféle; no persze – kérelmezők. A nyeglék közül különösen egy katonatisztet utáltam. Sehogy sem akarta beadni a derekát, és undorítóan csörtette a kardját. Másfél évig hadakoztunk egymással a miatt a kard miatt. Végül én győztem. Abbahagyta a csörömpölést. Egyébként ez még fiatal koromban történt. Hanem tudják, uraim, mi volt az én rosszindulatom csúcspontja? Hát épp az volt a móka az egészben, abban rejlett a legnagyobb galádság, hogy állandóan, még a legepésebb kitöréseim pillanatában is szégyenkezve be kellett ismernem magamban, hogy nem is vagyok rosszindulatú, sőt még csak mérges természetű sem, és hogy csak verebeket riasztgatok, azzal szórakozom.
Tajtékzik a szám, de ha odahoznak holmi kis bábut, adnak egy kis cukros teát, mindjárt lecsillapodok. Még meg is hatódok, bár később biztosan magamra is csikorgatom a fogam, és a szégyentől álmatlanságban szenvedek néhány hónapig. Ilyen a természetem.”
LETÖLTÉS