Josef K., a kastély új földmérője megérkezik a faluba, hogy tovább folytathassa útját a kastély urához. Arra azonban soha nem gondolt volna, hogy ezzel élete legnagyobb megpróbáltatásának néz elébe – útját a kastélyhoz minduntalan akadályozza a falu népe, míg végül ő maga sem biztos benne, valóban várják-e odafönt. Vajon eléri-e célját?
Miféle kastély az, amelynek a létezését a regény szereplői közül is többen vitatják? Miféle elérhetetlen hely az, ahova K., a földmérő, eszeveszett igyekezettel be akar jutni? Kastély-e egyáltalában ez az idétlen, sötétbe vesző, tornyos épületszörnyeteg, amelyből úgy járnak ki titokzatos hírnökök, kósza hírek, mint egy ismeretlen, más világ fontoskodó bizalmasai?
Részlet a könyvből:
„Késő este volt, mikor K. megérkezett. A falu vastag hó alatt pihent. A várhegyet nem lehetett látni, köd és sötétség vette körül, a nagy kastélyt a leghalványabb fény sem jelezte. K. sokáig állt a fahídon, mely az országútról a faluba vezetett, és fölnézett a semmibe.
Aztán elindult szállást keresni; a kocsmában még ébren voltak, kiadó szoba nem volt, de a kocsmárost annyira meglepte és megzavarta a kései vendég, hogy váltig azt ajánlotta neki, aludjék egy szalmazsákon az ivóban. K. ebbe bele is egyezett. Néhány paraszt még ott gubbasztott a söre mellett, ő azonban senkivel sem akart szóba elegyedni, maga hozta le a padlásról a szalmazsákot és lefeküdt a kályha mellé. Meleg volt, a parasztok hallgattak, fáradt szemével egy ideig még fürkészte őket, aztán elaludt.
De hamarosan fölébresztették. Városi ruhás, színészies arcú, szűk szemű, erős szemöldökű fiatalember állt mellette meg a vendéglős. Ott voltak még a parasztok is, egyik-másik megfordította a székét, hogy jobban lásson és halljon. A fiatalember udvariasan bocsánatot kért K.-tól, amiért fölébresztette, bemutatkozásul közölte, hogy ő a várnagy fia, és azt mondta:
– Ez a falu a kastélyé, aki itt lakik vagy éjszakázik, mintegy a kastélyban lakik vagy éjszakázik. Ehhez pedig grófi engedély kell. Önnek azonban nincs engedélye, legalábbis nem mutatta meg.
K. fölkönyökölt, megigazította a haját, fölnézett az emberekre, és azt kérdezte:
– Milyen faluba tévedhettem? Hát van itt valami kastély?
– Van hát – felelte a fiatalember kimérten, és K. közben látta, hogy itt is, ott is a fejüket csóválják. – Westwest gróf úr kastélya.
– És engedély kell hozzá, hogy az ember itt éjszakázzék? – kérdezte K., mintha meg akarna győződni róla, nem csak álmodta-e, amit az imént hallott.
– Engedély kell hozzá – hangzott a válasz, s mintha gúnyos megszégyenítés lett volna K.-ra nézve, amikor a fiatalember széttárt karral a kocsmáros és a vendégek felé fordult:
– Vagy talán nem kell hozzá engedély?
– Hát akkor elmegyek az engedélyért – mondta ásítva K., és lelökte magáról a takarót, mintha föl akarna kelni.
– De kihez? – kérdezte a fiatalember.
– A gróf úrhoz – felelte K. – Ki máshoz mehetnék?
– Most, éjfélkor, a gróf úrhoz, az engedélyért? – kiáltott föl a fiatalember, és hátrált egy lépést.
– Talán nem lehet? – kérdezte K. egykedvűen. – Akkor miért zavart föl?
A fiatalembert egyszeriben elöntötte az indulat.
– Csavargó tempók! – kiabálta. – Tessék tisztelettel lenni a grófi hatóság iránt! Azért zavartam föl, hogy tudomására hozzam: azonnal hagyja el a grófi birtokot.
– Elég a komédiából – mondta K. meglepően halkan, visszafeküdt, és magára húzta a takarót. – Túlságosan elkapatta magát, fiatalember, és holnap még majd visszatérek a viselkedésére. A kocsmáros meg az urak tanúim lesznek, ha egyáltalán szükségem lesz tanúra. Egyébként vegye tudomásul, én vagyok az a földmérő, akit a gróf hívatott ide. Segédeim a műszerekkel holnap kocsin jönnek utánam. Én inkább gyalog jöttem a hóban, de sajnos, néhányszor letévedtem az útról, azért érkeztem ilyen későn. Hogy ebben az időben már nem jelentkezhetem a kastélyban, azt magamtól is tudtam, fölösleges volt kitanítania. Ezért értem be ezzel a szállással itt, ahol, enyhén szólva, udvariatlanul megzavarta a nyugtomat. Ezzel be is fejeztem felvilágosításaimat. Jó éjszakát, uraim.”