Meier úr, az öregedő agglegény írnok nagy lehetőségnek tartja a számára felkínált útvámszedői állást, és szolgálatát azonnal meg is kell kezdenie. A korábbi útvámszedő még ott fekszik felravatalozva a szolgálati helyiség melletti szobában, akinek a felesége nem csak elhunyt férje miatt bánkódik, hanem a szolgálati lakást is nagyon sajnálja, amit el kell hagynia. Meier úr babonás emberként szorongással lép szolgálatba, és igencsak kellemetlen számára a szomszéd szobában fekvő halott. Éjszaka aztán az ébrenlét és álom határán furcsa dolgok történnek.
Egy beérkező kocsis jelzésére, kinyílik a halottas szoba ajtaja, és fehér halotti ingben egy alak a tolóablakhoz oson és átveszi az útpénzt. Másnap reggel Meier úr legnagyobb rémületére a kasszában megtalálja az útpénzt, amit nem ő vett át.
Aztán fény derül az igazságra: amikor az elhunyt özvegye távozni készül, elmondja, kénytelen volt többször is átvenni az útpénzt, mert Meier mélyen aludt, és a kocsisok már egyre türelmetlenebbek voltak.
Meier félénken megkérdezi az asszonyt, nem volna-e kedve inkább mégis maradni, hiszen ahol egy emberre főznek, ott kettőnek is jut ennivaló. Az özvegyasszony szívest, örömest marad, ezért aztán vége lett Meier agglegénységének, és az öregasszonynak sem kell szállást keresnie.