„Ismeritek az érzékeny történetet a „Megfagyott gyermek”-ről? Ne féljetek, ez nem fog most megismétlődni. A néger fiú nem félt az élettől, csak a vászonkofferét féltette. Nem is az első éjszaka volt ez, melyet az utcán töltött. Otthon, Virginiában a kunyhójuk sem védte meg őt, mikor még sokkal kisebb és gyámoltalanabb volt, a hideg széltől. Besüvített az ablaknyíláson, s legérdekesebb álmából ébresztette fel.
Pedig akkor kicsiny volt, szerette a meleget, sírt, ha éhes volt, s panaszkodott, ha a kóckenderből készült vászoning felsúrolta a hátát. Nemcsak panaszkodott, hanem sírt is. Az anya akkor megsajnálta, s ráadta az új inget Johnra, hogy ő egy kissé koptassa le a hátáról a szúrós szálakat. Az anyja azért sajnálta őt, mert kisebb volt, mint John. De az apja nem sajnálta sem Johnt, sem őt. Bizonyosan őt sem sajnálták, mikor gyermek volt. Igaz, hogy mostohaapja volt. Az édesapját Booker nem ismerte.
Így történhetett meg, hogy mikor Amerikában kihirdették, hogy ezentúl már nincs rabszolga, tehát a négerek mehetnek oda, ahova nekik tetszik, kereshetnek új gazdát s otthagyhatják a régi urakat: hát a mostohaapja ezt mondotta:
– Szedjük össze mindenünket, s menjünk innen.
– Hova menjünk? – kérdezte az anyja és nagyon szomorú volt, mert sajnálta a kisebbik gyereket, aki még gyenge volt.
– Akárhova, mindegy, csak menjünk! Szabadok vagyunk, hát menjünk!
Igen, ez olyan szép volt, ez úgy tetszett az apának: most már szabadok vagyunk, hát menjünk. Menni kellett. Hogy hova: azt nem tudták, de mentek. Beraktak mindent a kétkerekű taligába s az apa húzta a taligát, az anya tolta, s a három gyerek ment utánuk. John megfogta kis öccse és húga kezét s vezette.”
A FEKETE APOSTOL KÖNYV LETÖLTÉSE