Gárdonyi Géza ezen regénye szerelmi történet, melyben a két gyűlölködő család fiataljai – Kelesse Pali és Mács Biri – hosszú várakozás és sok szenvedés után egymásra találnak. Egyúttal a mű csodálatos leírása a magyar falusi életnek és szomorú korképe az akkori tragikus eseményeknek. A kiegyezés utáni politika következtében Oroszországból és Galiciából nagy tömegek érkeztek hazánkba, és kiszorították a magyar lakosságot földjükből, házukból. Emiatt távozott Amerikába másfél millió magyar a századfordulón. Pali, a főszereplő is erre kényszerül édesapjával. De Amerika nem hazájuk, rosszul érzik ott magukat.
Pali hazatérvén meglátja a hazai tájat, faluja határát, a csordát, az árokban játszó gyermekeket. Milyen meghitt, boldog a kép, ellentéte amerikai benyomásainak. De meglátja Birit is, aki távolléte alatt gyönyörű hajadonná serdül. És beleszeret…
Minden cselekedetének célja a leány meghódítása. A háborúban megmenti Biri testvérének életét. De még ez sem elég a leány meggyőzéséhez: csak akkor árulja el szerelmét, amikor az apját elragadó lovak megfékezése közben félig agyontaposott Pali betegágyánál a fiú életben maradásáért rimánkodik…
Részlet a könyvből:
„Péter és Pál előtt való szombaton érkezett haza. A világnak kettős ünnep, neki hármas: ünnep már az a szombat is.
Mikor estefelé előtűnt a fák közt a faluja távoli tornya, úgy vert a szíve, mintha a mennyországba menne. Soha olyan gyönyörű tornyot nem látott ő az amerikai messze-világban. De mintha nem is hét éve, hanem hetvenhét éve látta volna utoljára azt a gyönyörű kis tornyot.
– Vajjon kivel találkozok először? Megismerem-e? Megismer-e?
És a melle melegedett az örömtől.
– Oh gyönyörű dombok? A világon sehol nincsenek ilyen szép dombok! Oh gyönyörű gabona-táblák! Mekkora nagy a rozs az idén! Búzaföld ilyen nincs Amerikában. Itt már a patak is, itt a gyönyörű patak! A világon sehol ilyen szép patak nincsen! De furcsa, hogy kisebbedett ez a patak. A dombok is alacsonyabbak. Csak a fák nőttek tekintetes nagyot a hét esztendőben.
S vert a szíve, hogy előbarnállott a patak mentén a Kati-malom, a görbenyakú Nepomuki szobor a Pogányfordító árok hídja mellett, mind szép egymásután bontakozott eléje.
De minden, minden megkicsinyült…
S boldog szemmel tekintgetett, szemlélődött, csodálkozott, el-ellassítva a lépéseit. Még a felhőkre is szeretettel bámult. A fáradtságát elfeledte. A terhét, a nap hevét nem érezte. Szűr volt rajta, virágos. Pörge kalap a fején, azon is virág, viaszos gyolcsból csinált rózsa. De ruhának kék vászon-zubbony volt rajta és ugyanolyan nadrág. Mert bizony a hazai fehérneműje rég elszűkült, lerongyolódott róla. Amerikában nem árulnak affélét. Csaképpen, hogy szűrt árulnak néhol az ócskásoknál, a magyar telepek mellett. Sok magyar viselet váltakozik el ott angolra.
Pitypalatty-pitypalatty! hangzott a búzatáblákból, – mintha neki kiáltott volna a fürj öröm-üdvözletet.
Egy veréb előtte szállt le az útszélre hajló kövér búzaszálra. A búzaszál szinte a földig hajlott a súlya alatt. A veréb hintókázott rajta, s vállra billent fejjel barátságosan nézett Palira. Aztán elröppent.
Pali mosolyogva tekintett utána.”