Karácsony estéjén tizenkét agglegény és egyben barát találkozik a Hungária egyik termében, mivel mindannyian a családi ünnep száműzöttjei és nem akarják egyedül tölteni az estét. Szórakozásképpen mindannyian elmesélik, hogyan sikerült megmenekülniük a házasság elől – s élhet boldog agglegénysorban. Az elbeszélések főszereplőiről kiderül, hogy van köztük szép és kevésbé szép, földre szállt angyal és féltékeny házisárkány. Az agglegénység oka pedig legtöbbször nem is a „veszedelem” elől való menekülés, hanem azok a társadalmi szabályok, melyek igen gyakran beleszólnak minden ember életébe.
A könyvet azonban az teszi igazán kedvessé és feledhetetlenné, hogy a társaság fele minden célzatos él mellőzésével a szépséges első szerelem emlékét idézi fel. Szépséges és fájdalmas emlékek, hiszen a szerelmeseknek nem rajtuk álló okok miatt kellett elszakadni egymástól. A könyv elbeszéléseiből tehát minden emberhez szólóan a nosztalgia, az évtizedeken át elfojtva parázsló fájdalom remegése, az emlékezés és újraélés sajgó gyönyörűsége és a szerelem örök szépsége sugárzik.
Részlet a könyvből:
„…Vannak asszonyok, kiknek látásán a szív önkénytelen megnyílik, kiknek körében boldognak érzed magadat, s jobbnak s nemesebbnek…
Ez a mondás mély húrokat rezdített meg bennem.
Csakugyan vannak olyan asszonyok!
A nagynéném, Kaposváry ügyvédnek a felesége. A meleg szemű, kis bóbitás asszony: a kettős tokájú állával, halántékára simuló, ősz, fényes hajával, minden gyermekarcot megsimogató, puha kezével… Micsoda lelki jóság! Micsoda feljebb járó lélek, mint más nők! Olyan, mint az ünnep a hétköznapok között!
Mikor még latin iskolás tanuló voltam, gyakorta megfordult nálunk. Minden megjelenése olyan volt, mint tavasszal az ablakon besütő napsugáré. Vidámságot hordozott magával és boldogító szót.
Egyszer tán negyedik osztályos koromban azt a mulatságot találtam ki, a kapunk előtt, hogy egy nyakkendőre való bádog csiptetőt akasztottam egy fekete kutyácskának a fülére.
A kutya először csak a fejét rázta, aztán a lábával próbálta lekaparni. Aztán forgott, hogy a szájával elérje a fülét. Forgott oly sebesen, hogy nekivágódott a falnak. Aztán a földre tette a fejét, és tolta a kövön. Nyivogott. Megint leült, megint rázta a fejét, megint forgott.
Én persze kacagtam, hogy dőlöngtem belé.
A néném éppen akkor jött.
Egy pillantással látta, hogy mivel mulatok.
Megállt. Elkomolyodva nézett a szemembe. És csak ennyit mondott: – Ezt nem hittem volna rólad!”