„A condé-le-châteli községi iskola személyzete nagy munkában volt; az újonnan kinevezett igazgató, Margueritte úr, beigtatása és berendezése ügyében vitatkoztak, és miután már csak négy nap volt hátra az október hó első hétfőjéig, ama végzetes napig, mely annyi könnyet sajtol ki az anyák és gyermekek szemeiből, nem volt sok vesztegetni való idő, hogy minden elkészüljön a kellő határnapra.
És mintha, e sietős közelgő beigtatás szükségessége nem adott volna elég dolgot, Margueritte úr még bonyolúltabbá tette a dolgokat, egy díszreggeli rendezésével az azt megelőző szerdai napra.
E rendelet hallására a szakácsné hangos kiáltásokban tört ki, és kétségbe esve, karjait ég felé emelve mondá:
– Ugyan hogy kell majd e reggelit felszolgálni, mikor semmi sincs helyén. Ha még az étteremben lehetne!
Margueritte úr rájok sem figyelt; ő várta anyját és egyik nagynénjét, kinél az már hosszú évek során lakott Bezu-Basban, egy nagy és gazdag faluban, három mérföldnyire Condétól, és sokat tartott megünneplésökre és legjobb fogadtatásokra.
A vén iskolaépületben tehát általános felfordulás támadt, e hajdani Ferencz-rend zárdában, mely jól, rosszúl s inkább rosszúl, mint jól, iskolaépületté változott, épen mint a Perche grófok hűbéri kastélya, mely nevét adta a városnak, alhelytartósággá, igazságügyi palotává, bírói hivatallá, könyvtár- és múzeummá alakíttatott át.
A pinczétől a padlásig, a konyhától a beszélőteremig, a hálószobáktól a tanulóhelyiségekig, a hangos lépcsőkön, a hosszú és sötét folyosókon, mindenütt munkásokkal lehetett találkozni, festőkkel, asztalosokkal, kárpitosokkal, kik elfoglalt fontoskodó arczczal jöttek, mentek, mert mindennek egyszerre kellett elkészűlni, az új főnök beigtatása – és a tanítványok használatára tisztogatott helyiségeknek.
És Margueritte úr reggeltől estig a munkások közt bolyongott egy csomag kulcscsal kezében, melyet nagy zajjal csörtetve, az már messziről bejelenté jövetelét.
Leggyakrabban egyedül futkosta be ekként tanintézetét, mindenkit és minden tárgyat a gondos gazda tekintetével figyelt meg és megtette észrevételeit, de legtöbbször egy szép- és sugártermetű 18-19 éves leány Margueritte Helén kisasszony kíséretében jelent meg.
Együtt látva őket, nem volt szükség magyarázatra, hogy a rokoni köteléket, mely őket egyesítette, kitalálják, annyira hasonlítottak egymáshoz.
Az apa magas termetű volt, daczára ötven évének, hajlékony s élénk, jó lába, jó szeme, jól megteremve, nyulánk s minden tekintetben kitünő példánya volt a tiszta normandi fajnak: kissé kidűlő domború homlok, egyenes orr, húsos ajkak, kék szem, szőke haj, üde pirosas, de csontos arczczal, általában szilárd és szabályos vonásokkal. Csupán egyetlen pontban hazudtolta meg magát e typus: túlságos feszességet s kimértséget lehetett benne találni. De e tekintetben feltünő idomtalansága volt ez foglalkozásának; a tanár módosította az embert, a nevelés, a hivatal, az akarat s a szokás elrutíták a természetet.
A leány termetre oly sugár, mint az apa, aranyozott viszfényű szőke hajjal; a bőr fínom s átlátszó, valóban elragadó csodaszerű rózsás testszínnel; szemei kékek valának, de egy árnyalattal világosabbak, mint apjáé, tekintete nyílt, egyenes, azonban egyszersmind tartózkodó, bársonyos, átható és fényes volt; az arcz a domború homlokkal együtt tökéletesen tojásdad, az orr egyenes, az ajkak ívezettek; igen karcsú termetével oly módon hordozta fejét, hogy még nagyobbnak látszott, de mind a mellett semmi komolyságot nem kölcsönzött az vonásai és mosolya rendes kifejezésének, mely maga volt a nyíltság és szelidség.”
A SZÉPSÉG VONZEREJE KÖNYV LETÖLTÉSE