A szerző az I. Világháború kitörésének 100-dik évfordulójára állít emléket a háborúban szolgált magyar katonáknak, melynek során megmutatja, hogy milyen szép, ízes magyar nyelvet használtak, hogy mennyire tudtak szeretni, félteni, aggódni, hogy milyen modernek voltak abban a halált hozó időkben, és hogy mekkora tragédiát éltek meg, mennyi szenvedést zúdítottak rájuk a háború haszonélvezői. Ugyanis a háború terheit nem a nagyvezérek, hanem a közkatona és a köznép cipelte.
Részlet a könyvből:
„Minden nap izzadt vagyok, koszos vagyok, egész nap a lovon ülök, a Triglav kacskaringós hegyi útjait járom. Meredekek, keskenyek, durvák, göröngyösek, csakhogy lábát nem töri Ferkó lovam. Mély szakadék peremén cidrizünk, alattunk a szédítő mélység. Lassan hozzászoktunk. Lovam is elfáradt a hosszú lovaglásban. Idegeim már kimerültek, felmondták a szolgálatot a sok feszültség miatt. Ideges vagyok, aludni vágyok, végre kipihenni magamat a hosszú, többnapos kóborlás, barangolás után. Persze ágyban alvásról álmodni se merek. Ez olyan vidék, hogy erre még szalma sincs elég, 2 ember alszik egy zsuppon. Így aludni sem lehet, már fáj az oldalam, no és az az állandó zaj, a morajlás, az ágyúzás, már fáj a fejem tőle. Nyűgös vagyok, türelmetlen vagyok, elviselhetetlen itt az élet. De mégis van némi örömem, gyönyörködök a szép tájban, a virágos mezőkben, a kék hegyekben, csodálom a természet rendjét, elnézem a tovaszálló felhőket. Ez néha jókedvre is derít ebben a nyomorúságban, amiben itt élek.”