Manerville gróf régivágású normandiai főnemes volt. Richelieu marsall annyira kedvelte, hogy Bordeaux egyik leggazdagabb örökösnőjét vétette el vele még abban az időben, mikor az öreg herceg Guyenne kormányzója volt.
A derék normandot annyira elbűvölte a felesége lanstraci birtoka és pompás kastélya, hogy eladta bessini birtokát és gascogneivá vedlett. XV. Lajos uralkodásának utolsó napjaiban őrnagy lett és 1813-ig élt. A forradalmat szerencsésen keresztül úszta. 1790-ben, az esztendő végén Martiniqueba ment, felesége egy vagyonrészének rendezésére s ezidőre gascognei birtokai kezelését egy izig-vérig republikánus, talpig becsületes bizalmas emberére bízta. Mikor visszatért, mindent a legpéldásabb rendben talált s a jövedelme megkétszereződött. Manerville grófné 1810-ben halt meg. Manerville gróf öreg korára két sarkalatos tévedésbe esett. Túlságos veszélyesnek ítélte a fiatalok tékozlási hajlamát és általában túlságos fontosságot tulajdonított a fiataloknak. Ő maga viszont egyre fösvényebb, számítóbb és szűkmarkúbb lett. Elfelejtette, hogy a gyermekek tékozlásának legmegtermékenyítőbb előkészítője éppen az apák fösvénysége, egyetlen fiának úgyszólván semmit sem adott.
Paul de Manerville 1810-ben jött haza Vendômeból, a kollégiumból és három évig élt az apai felügyelet alatt. Az öreg gróf zsarnoksága természetszerűen befolyásolta a sihederfiú szívét és jellemét. Paul magába szívta Gascogne levegőjéből a fizikai bátorságot, de az apja ellen nem mert küzdeni s ez örökös kényszerű meghunyászkodásában elveszítette az erkölcsi bátorsághoz szükséges ellentálló képességét. Elfojtott érzéseit a szíve mélyén őrizte, anélkül, hogy kifejezni merte volna. És később, ha ezeket a sokáig elrejtve dédelgetett érzéseket ellentéteseknek érezte a világ törvényeivel, sokszor rosszul cselekedve is jól gondolkozott. Egy sértő szóért megverekedett volna, de belereszketett egy cseléd elküldésének a gondolatába. Minden olyan küzdelemtől félt, amely hosszantartó, erős akaratot igényelt. Mindenre képes lett volna egy üldöztetés elkerüléséért, csak éppen rendszeres ellentállásra és erejét felülmúló dacos szembeszállásra nem. Gondolatban gyáva volt, cselekedeteiben elhamarkodott s a lelke mélyén titkosan félénk. Kész áldozata olyan dolgoknak, amelyek ellen az ilyen félénk lelkek nem mernek fellázadni, és inkább némán szenvednek, semhogy panaszkodjanak.”