Mária Antoinette királynő sorsa, hirtelen zuhanása fény és ragyogás magasságából a vesztőhely borzalmaiba.
„Mindent el fogok mondani, amit láttam” – írja. – „Mária Antoinette jellemét, magánéletének sajátosságait, időtöltését, anyai szeretetét, állhatatos barátságát, balsorsában tanúsított lelkierejét. Megnyitom úgyszólván legtitkosabb magánszobájának ajtaját, ahol jóban, rosszban annyi felejthetetlen órát töltöttem vele.”
Madame Campan szavának áll és művéből plasztikusan alakul ki egy szép, kedves, okos, emberi érzésű, becsületes gondolkozású királynő, akit beszennyeztek, megrágalmaztak, irigyeltek, gyűlöltek, üldöztek, kínoztak, gyötörtek, vérpadra vittek.
Végzete így akarta.
Hiába volt jó, okos, önérzetes, egyszerű, emberies. Nem látták, nem vették észre.
Rossznak akarták tudni, könnyelműnek, elvetemültnek, bűnösnek, szemérmetlennek, erkölcstelennek, gyűlöletesnek, ellenségesnek.
Így állította be végzete és a végzet hatása alatt működő emberek cselszövése.
Madame Campan látta a tajtékzó düh minden fondorlatát. Látta a romlott erkölcsű udvar erőlködését, hogy elbuktassa Mária Antoinettet.
Látta azonban az udvari élet nagyszerű ragyogását is. Látott tobzódást, életörömöt, élvezetet, nevető bűnöket, szeretetreméltó vétkezéseket, finom gonoszságokat.
Mindent látott és mindent úgy írt meg őszintén, okosan, ahogy volt. Tolla nyomán a francia udvar élete örökre eleven maradt.