Edward Pierson magas, sovány, egyenes tartású férfiú volt, szürkés, papos ruhában; fekete posztó mellényén egy kis aranykereszt himbálózott.
Ötven éves lehetett, sok szépérzékkel; vidék szülöttje és neveltje, aki rettenetesen szenvedett a honvágy miatt, megszakítás nélküli, hosszú londoni tartózkodása alatt; s a mai délutánt a régi paplakban valóságos megváltásnak érezte.
Egy év óta maga dolgozott a parókiáján, mert segédlelkésze tábori káplánnak ment; és ez volt az első igazi vakációja a háború kezdete óta, teljes két esztendeje; s első látogatása bátyja otthonában.
„Lenézett a kertre; egy pillantást vetett fel az út fáira. Bob igazán pompás menedékhelyre bukkant negyedszázados ceyloni élete után. Drága öreg Bob! És elmosolyodott, amint bátyjára gondolt, napbarnított arcára; hatalmas, ősz pofaszakállával bengáliai tigrishez hasonlított; a legangyalibb ember a világon. Igazán tökéletes otthont talált magának és Thirzának. Edward Pierson felsóhajtott. Neki is volt egykor tökéletes otthona, tökéletes felesége; még most is vérzik a seb, amit tizenöt év előtti halálával ejtett szívén. Két leányuk, Gratian és Noel, nem «ütöttek rá». Gratian olyan volt, mint a saját édesanyja, és Noel szőke hajával, nagy szürke szemével mindig unokahúgára, Leilára emlékeztette; szegény teremtés, az ugyan csúnya ballépést követett el fiatalkorában és most, úgy hallja, énekkel keresi meg a kenyerét valahol Afrikában. Ó, milyen csodaszép leány volt!
Az örökös valcer hangja a zeneszoba ajtajáig csalogatta. Kreton függöny takarta el az ajtót; fényezett padlón csusszanó léptek súrlódására lett figyelmes; benézett és ott látta keringőzni leányát, Noelt, egy khaki egyenruhás fiatal tiszt karjaiban. Lebegve, keringve forogtak körbe, körbe, különös oldallépésekkel cifrázták a régi stílust, úgy látszik, ez a legújabb divat, mert még eddig nem ismerte. A zongoránál a bájos Eve; rózsás arcán hamiskás mosoly. De Edward Pierson csak a lányát nézte.”
JOHN GALSWORTHY: A SZENT EMBER REGÉNY LETÖLTÉSE