A kötetben harmincegy olyan elbeszélést talál az olvasó, amely eddig csak régi, ma már nehezen hozzáférhető kötetekben vagy korabeli napi- és hetilapokban jelent meg. A Színdbád-történetek mellett valószínűleg éppen ezek a kötet legizgalmasabb elbeszélései.
Részlet a könyvből:
„Szindbád karcsú, nyúlánk, de elég izmos férfiú volt, már gyermekkorában megtanulta a valcert és a polkát, és a nyeregben is megállotta helyét, ha rókát kellett űzni a dércsípte, rőtbarna mezőkön. Mindazonáltal nagyon kevés szerencséje volt a nőknél. Szindbád ugyanis hirtelen ellustult, ha arra került a sor, hogy valamely csipkés szoknyafodrocska után Budáról Pestre menjen. Valamint nem volt kedvelője a hosszadalmas ácsorgásoknak sem utcasarkokon, kapumélyedésekben, a Halászbástyán vagy a kis budai cukrászboltban, ahol a nőket várni szokták. Türelmetlen volt, ideges volt, és csodálkozó komolysággal kérdezte a kis kalaposleánytól: „Szívgyönyörűség, most van öt óra?” Máskor egészen egyszerűen elmellőzte a kitűzött találkát, és nyújtózkodva, ásítozva hevert a szőnyegen, amíg valahol messze, egy görbe kis budai utcácskában, midőn már leereszkedőben volt a téli köd, titokzatosan, csöndesen állott egy kocsi, és a kocsifüggönyök minden percben készen voltak arra, hogy nyomban leereszkedjenek. A lovak türelmetlenül kapálták a fagyos rögöt, az öreg, piros képű kocsis durva szőrbundájában nagy érdeklődéssel figyelt a ködben közelgő léptekre: de Szindbád nem jött. „Azt hiszem, beteg… Hajtson Pestre, kocsis” – mondta végül egy bosszús, sírós, megtört hang a hintó belsejéből, és a fehér bajuszú, rákvörös képű kocsis sóhajtozva csapott lovai közé. Pestre, pesti utcákra érve megállott kocsijával, ugyan most is egy bizonyos átjáróház kapujánál, ahol a grófné vagy a hercegné titokzatosan kilebbent a hintóból az esti homályban (míg Szindbád kezét szívére szorítva nézett utána), de a hirtelen, villámgyors megállásnak igazán semmi értelme sem volt olyankor, midőn Szindbád nélkül, üresen futott tovább a hintó. A vén kocsis büszke volt tudományára, és azon régimódi emberek közé tartozott, akik sokért nem adták, ha a kocsizás végén így szólott hozzájuk az utazó: „Miska bácsi, a lovak ma jól viselték magukat!”… Semmi értelme sem volt tehát a villámgyors megállásnak, majd a szélvészsebes továbbhajtásnak, a grófné ugyan felhasználta a másodpercet, a néptelen utcában vagy az átjáróház előtt ellebbent, eltűnt, mintha álom lett volna, de a kocsizás végén senki se dicsérte meg a lovakat. Igen valószínű az a föltevés, hogy a vén kocsis csak saját lovait bolondította a szokásos hajtással és megtorpanással, hadd higgyék a lovak, hogy a hintóból Szindbád úr bágyadt tekintete és halovány arca fordul az eltűnő grófné felé, nem pedig az üres ablakok. Ki tudná, hogy hittek-e a lovak öreg gazdájuknak?”
AZ ÁLOMBÉLI LOVAG KÖNYV LETÖLTÉSE