Mikor Dióbél megszületett, nagyon kicsi volt. Apját azzal csúfolták a szomszédok, hogy nem lesz gondja bölcsőre, megteszi a dióhéj is. Így lett a kisfiú neve Dióbél. Minthogy szülei nagyon szegények voltak, Dióbél a kastélyba került kisinasnak. Hamarosan az öreg uraság bizalmasa, későbbi unokái játszótársa lesz. A malajdoki Gáspár urat elhurcolják, s Olmütz várából vakon, nyomorékon tér meg..
Innen a falusi kastélyból indult kalandos útjára a kisfiú, aki kicsi termete ellenére is Kossuth katonája lett.
Részlet a könyvből:
„Az én szülőfalum, Malajdok, mindig nevezetes volt arról, hogy ott a tisztességes nevén kívül minden embernek van valami ragadványneve is. Azért ragadványnév, mert ez csak úgy ragad az emberre, mint a bogáncs, csakhogy persze nem lehet úgy lekefélni.
Mondom, a malajdoki uraságot meg a Tilinkó cigányt kivéve mindenkinek volt valami figurás neve a faluban. Gyepenhegyes Viszotának hívták a kisbírót, mert mindig nagyon peckesen járt. A keresztapám neve Rádillik Rigó Pál volt, mert mindenre azt mondta, hogy „rád illik”. Az alsó szomszédunkat Tányérhátú Csala Ádámnak hívták, a felsőt meg Úrleszek Takács Mátyásnak.
Az öregapámnak is volt ragadványneve, de azt büszkén is viselhette. Erős Törőcsiknek hívták. Én már csak híréből ismertem, nemcsak nagy erejű, hanem nagy természetű embernek is. Azt mesélték róla, hogy csupa játékból úgy tördöste szét a lópatkót, ahogy más ember a mákos patkót szokta. Haragjából pedig akkorát tudott ütni az asztalra, hogy egyszerre kétfelé hasadt a teteje.”