A ZSUGORI NÉNE KÖNYV LETÖLTÉSE
„Erdős hegyek koszorúja között fekszik egy kis város.
Az új villanegyed épületei épp úgy csoportosulnak védelmet keresve az öreg várhegy alján, mint fiatal csirkék a kotló körül.
A hegy csúcsáról tornyos, kupolás kastély, X. fejedelem lakhelye néz alá a város zegzugos utcáira, hepehupás kövezetére, a főtér ódon városházára.
A lakosság némi elkerülhetetlen pletykálkodásától eltekintve, hűvös, barátságos egyetértésben élt.
Mindenki pontosan tudta, hogy mi történik a másiknál – mit főznek ma, mit esznek holnap, ki mit mondott és mit nem mondott, hol mi történt és hol mi fog történni.
Élénk részt vettek egymás életében és csak azt sajnálták, hogy a város fala némi válaszvonalat képezett a belváros és a várhegy alján épült új villanegyed között.
A külső villákat leginkább a lobenbachi lovasság tiszti családjai lakták.
Az öreg fejedelem uralkodásának ötvenedik évfordulója óta állomásozott katonaság a kis városban.
Azt hitte mindenki, hogy az új katonaélet fellendíti majd Lobenbachot, de a várva-várt fellendülés elmaradt.
Az új villanegyedben nem lüktetett nagyvárosias élet, sőt ellenkezőleg, inkább az új városnegyed is belefúlt a kispolgárias szürkeségbe.
A köztiszteletben álló Martin főhadnagyot legutóbb előléptették kapitánnyá és áthelyezték egy északi huszárezredhez, ami bajtársai is némi reményt csepegtetett a szabadulás lehetőségére.
Az elhelyezett Martin helyébe érkező Haltern főhadnagyot bajtársi előzékenységgel fogadták.
A berlini fiatal tisztet a legjobb hírnév előzte meg. Azt mondták, hogy előkelő, gazdag, jó humorú, kitűnő modorú ember.
A sokat emlegetett tiszt érkezése napján, két bajtársával bejárta Lobenbachot.
Gyönyörű októberi nap sütött. A ragyogó sugarak valósággal gyönyörködtek nyári munkájuk eredményében: gyümölcsfák mosolygó, dús termésében. Pirosló alma, sárguló körte, húsos, sötét szilva tömkelege húzta a görnyedő ágakat.
A falevelek már festői őszi ruhájukban pompáztak.
Hans von Haltern főhadnagy jókedvűen lovagolt bajtársai között, érezve, hogy a kis város minden függönyös ablaka mögül kíváncsi szemek kémlelik.
A főhadnagy arcán csöppet sem látszott a nagyvárosiak szokásos lenéző megvetése a kis város iránt. Sőt ellenkezőleg, meg volt elégedve új állomáshelyével és érdeklődve nézett körül.
Régimódi, hegyestornyú házak szegélyezték az utcákat. A főhadnagy hirtelen meglepetve állott meg egy tekintélyes, szürke kövekből épült úri ház előtt.”